Tavaly sajnos kihagytam, de sikerült végre bepótolnom a Baby Drivert (Nyomd, bébi, nyomd), Edgar Wright legújabb filmjét, ami ugyan elrugaszkodik a megszokott Wright-vígjátékok stílusától, de még így is eltéveszthetetlenül magán hordozza a kézjegyeit. A Scott Pilgrim a világ ellen óta szeretem a munkásságát, a Cornetto-trilógia (Shaun of the Dead [Haláli hullák hajnala, de mi ez a név már], Vaskabátok és a Világvége) is nagyon betalált, és kifejezettem sajnáltam, hogy az Ant-Mant végül nem ő kapta. 

A filmek egyéni kritikájával most ne is foglalkozzunk - egyébként nagyszerű az összes - érdemes azonban megnézni, hogy mit ad hozzá Edgar Wright személye, mennyivel lehet több egy film egy kompetens, kialakult stílussal rendelkező rendezővel. Ehhez a stílushoz persze egy videóesszé illene a legjobban, de egyrészt az rengeteg munka lenne, másrészt mások már megcsinálták előttem. Hogy gyorsan letudjam a forrásmegjelölést is, javasolnám például az Every Frame a Painting csatorna Edgar Wright - How to Do Visual Comedy c. videóját, meg úgy általában az egész csatornát, ha valakit érdekelnek az ehhez hasonló elemzések; én pedig válogatott gifekkel igyekszem majd igazolni a mondanivalómat. 

Miben más Wright stílusa? A válasz a fenti videóesszé címében is benne van: vizuális humor. Vígjátékok esetén a humor jelentős része a karakterek mondanivalójából, kisebb részben pedig bénázásaiból (cselekedeteiből) ered, a kamera egy objektív szemlélő, amely az eseményeket rögzíti, de nem fűz hozzá saját narratívát vagy kommentárt. Lényegében hasonlíthatjuk egy színpadi darabhoz, ahol legfeljebb elfordítod a fejed, vagy helyezkedsz a székben, hogy jobban láss az előtted ülőtől, de csak követed az eseményeket, a jelenetek közötti váltás pedig egy általában lényegtelen kényszerszünet. Lehet látványos egy forgó színpad, vagy a díszletek átrendeződése, de jobbára praktikai okai vannak, nem művészeti. 

Amiben Wright kiemelkedő, az ezeknek a filmes üresjáratoknak megtöltése humoros és/vagy szórakoztató tartalommal. Számára a kamera nem egy objektív szemlélő, hanem egy sokkal szubjektívebb nézőpont, amin keresztül a saját világát akarja átadni a nézőnek. Wright szinte minden pillanatban tudja, hogy hová nézel és mire számítasz, ő pedig vagy kihasználja ezt, hogy vezesse a szemedet és megmutassa a saját gondolatait, vagy kifordítja az egészet, és meglep egy olyan kameramozdulattal, vágással, vagy mozgással, ami kizökkent és szórakoztat. Persze ez a stílus legjobban vígjátékokban érvényesül, de ez nem jelenti azt, hogy más zsánerekben elveszett lenne. 

Nézzük a Baby Driver legelejét, ami 10 perc alatt mindent megmutat, amit Edgar Wright stílusáról tudni érdemes. 

Ugorjunk pár másodpercet, kezdjük a közepén:

A film legelső jelenete egy bankrablás, majd az onnan való menekülés. Utóbbit indítja el ez a pár kocka, ami úgy nagyszerű, hogy közben egy pillanatig nem hivalkodó. Kezdődik azzal, hogy Baby markolja a kormányt, láthatólag benne van a pörgés, fülében szól a zene, nyom egy kövér gázt, mindenki beugrik, majd Winkler Robi kiadja az ukázt (tudom, nem ő az, de nekem teljesen rá hasonlít), az autó azonban a várt és kifejezetten mutatott iránnyal ellentétesen hagyja el a képet. Ehhez még hozzájön a kifogástalanul illesztett zene. Három másodpercbe tehát befért:

• némi jellemábrázolás - Baby halál laza, mégis precíz és a végletekig tudja feszíteni az idegeket, ráadásul a többiek egyenszerkójából ő egyedül a napszemüvegen osztozik, jelezve, hogy nem igazán tartozik közéjük,
• ritmusváltás a sztoriban - Baby arca, a gázpedál az eddigi lazább hangulatot kezdi eszkalálni,
• humor - Winkler Robi szerint előre, Baby szerint hátra, Winkler Robi és a néző szerint WTF?  

Ennek a pár másodpercnek nagyon szépen megágyaznak az előtte levők is, néha látványosabb, néha óvatosabb trükkökkel. Az első másodpercekben hallható sivítás Baby sípoló fülére utal, ami észrevétlenül vált át a megálló autó fékcsikorgására. Az első kép a kocsin belül az iPodot mutatja, majd ezután látjuk, szigorúan ritmusra a szereplőket, ezzel hangsúlyozva a zene fontosságát a filmben. Baby a zene indításával gyakorlatilag megadja a jelet a többieknek az indulásra, így némi kontroll látszatát keltve, annak ellenére, hogy jól láthatóan kilóg a felnőtt, kemény bűnözők közül. A koncentrálást egy pillanat alatt váltja fel a "dugóban ülök, de pont a kedvenc számomat játssza a rádió", ami egyrészt Babyt, másrészt a közte és a vérprofi többiek között húzódó markáns különbséget mutatja be. 

Ezzel vissza is értünk az elsőként bemutatott képsorhoz, alig 2 és fél perc alatt leírva egy ritmusra illesztett feszültség-lazaság-feszültség-humor-akció ívet. A következő autós üldözés megmutatja, hogy Babynek van is mire lazának lennie, nade nézzük a filmes oldalát. A legszembetűnőbb, hogy az egész üldözés alatt elképesztő sebességgel pörögnek a vágások, amire általában sokat fújnak a kritikusok, és sokszor joggal. Ugyan alaptétel, hogy a gyors vágások passzolnak az akcióhoz, sok rendező azonban ezt inkább a bénázások elrejtésére használja - kiváló példa erre Liam Neeson kerítésmászása a Taken 3-ban:

Ez 14 vágás 6 másodperc alatt, mindenfajta kohézió nélkül, véletlenszerű kameraállásokkal, amire ráerősít a shakycam is, tehát még egy laikus számára is szemkiverős pár képkockát láthattunk. Ehhez képest Wright az egész üldözés alatt nagyon precízen ügyel arra, hogy mindig tudd, hová kell nézni és apró jelzésekkel sugallja az agyadnak, mire is kell számítani, így a folyamatos vágások között is mindig képben vagy a vásznon zajló eseményekkel. Ha Baby balra néz, az autó balra fog kanyarodni, ha a mögöttük száguldó rendőrkocsin van a kamera, a vágás után az egyik karakter éppen hátulról előre fordul. Az egyik pillanatban az autó jobbra farol, a másikban egy másik szögből a farolás végét látjuk, ismét egy egyenes szakaszra ráfordulva. A leghosszabb felvétel az egész üldözés alatt 6 másodperc, mégsem érzed szédítőnek a látottakat, el tudod helyezni magad a jelenetben. 

Baby jobbra ránt, az autó a vágás után a keze helyén van, szinte követi a kormánymozdulat ívét, kifarol a kép jobb oldalára, újabb vágás, Baby a jobb szélen, ahová az autó mozgása vezette a szemed

Szóval eltelt a filmből kb. 6 perc, és kaptunk egy fasza autósüldözést, ami megágyazott az egész sztorinak, felvezette a film fő témáit, adott egy kis karakterábrázolást és akadt benne némi humor is, mind karakter-részről, mind rendezőiről - mindezt egyetlen sor dialógus nélkül. Ütős felvezetés, amit tényleg kevés rendező tud ilyen precizitással kivitelezni. Wright azonban rátesz még egy lapáttal: 

Egy gyorsan összevágott jelenet után kapunk egy másikat, ami egyetlen, 2 és fél perces felvétel. Nagyon kemény a kontraszt a két stílus között, a pörgős vágásokkal teletűzdelt akciót levezeti a végén látható elnyújtott beállítás, majd az egészet megfejeli ez. A kamera úgy mozog Baby körül, mintha vele együtt táncolna, gyakorlatilag az üldözésnél már látott technikát bemutatva, csak vágás nélkül: mindig teret csinál ott, ahova Baby éppen mozogni fog, minden mozdulat vezeti a tekintetet, amit picit megbolondít a graffitiken és plakátokon olvasható dalszöveg, folyton elvonva a figyelmet, de pont csak annyira, hogy átérezzük az egész kép lényegét. A kávézóban a film 8. percében (!) elhangzik az első dialóg, amiből megtudhatjuk főhősünk nevét (legalábbis becenevét), felbukkan egy csaj is, előrevetítve a bonyodalmakat, majd visszafelé az eddigi lazaság alá keveredik egy kis feszültség is, a rendőrök jelenlétével, illetve a bűn borzalmairól kiabáló fickóval. Persze mindezt ritmusra, a zene hatalmas telitalálat, Ansel Elgort white-boy táncikálása kegyetlen laza, kiváló az összhang a háttér, a karakterek és a hangzás között. Mocskosul öntelt jelenet ez, szinte hallom Wright hangját, ahogy a fülembe suttogja, hogy "nézd, de fasza vagyok", én pedig nézem, és tényleg fasza.

Gifben nem az igazi, nézd meg a klipet inkább

Kaptunk tehát csaknem 10 percnyi filmet, minimális dialógussal, mégis teletömve a film szempontjából fontos dolgokkal, mind karakterábrázolás, mind fő témák terén. A kamerakezelés és a vágás mesterien vezeti a szemet és tesz újabb és újabb csavarokat a megszokott klisékbe, humort a szokásosba és érdekességet a mindennapiba. Szinte minden pillanatnak jelentősége van, nincs egy szemernyi üresjárat sem, mindig érzed, hogy valamit nézned kell, valamit mutatni akarnak neked, mindezt olyan tökösséggel és lazasággal, hogy egyszerűen csöpög a stílustól minden képkockája. Bár nem egy tőle megszokott vígjáték, a Baby Driver kiváló példája Edgar Wright nagyszerű rendezésére. 

Tetszett? Hülyeség az egész? Szólj hozzá kommentben, vagy kövess minket Facebookon és Instán!