A Ready Player One film csak nagyon nagy vonalakban követi az alapjául szolgáló könyvet - és ez így van jól. 

Nagyjából 3-4 éve olvashattam először Ernest Cline könyvét, ami elsőre megfogott, így büszkén mondhatom, hogy jóval korábban felszálltam a hype-vonatra, minthogy a film egyáltalán megfordult volna Spielberg fejében, az Aech nicket is jó ideje koptatom már különböző felületeken. Bár a könyv sztorija kissé kiszámítható, a disztopikus jövőből egy hatalmas VR MMORPG-be (nemgémereknek: virtuális valóság-alapú masszívan többszereplős online szerepjátékba), az OASISba menekülő tömegek világával Cline egy olyan univerzumot teremtett, amiről mindig többet akar megtudni az olvasó. 

És ilyen formában borzalmas film lenne. 

Cline ugyanis ugyanannyira beleszeretett a világba, mint az olvasó, így a könyv első harmada nem más, mint expozíció. Fejezetnyi infodumpokat kapunk az OASISról, alkotójának élettörténetéről, a magyarul nagyszerűen nyestnek fordított gunterek szerveződéséről... érdekes, fantasztikus, iszod minden szavát, filmen viszont ugyanez unalmas, szájbarágós és felesleges. Persze tudta ezt Spielberg és csapata is, így az univerzum bemutatása szigorúan need-to-know alapon történik: amit mindenképpen tudnod és értened kell, azt elmondják, a többit a képzeletedre bízzák. Ennek persze áldozatául esik a sztori egy része is, jelentősen megkavarodnak az események, az univerzum és a kulcsok utáni hajsza a két fix pont a könyv és a film között, minden más rugalmasan változik, így azokat is érhetik meglepetések, akik hozzám hasonlóan nagy rajongói a könyvnek. Az eredmény egy feszes, pörgős mozi, ahol vagy leköt az akció és a cselekmény, vagy ha mindenképpen muszáj valamit magyarázni, akkor a látványtól esik a popcorn-zacsiba az állad.

A másik komoly változtatás már fájóbban hiányzik a filmből: míg a könyv erőteljesen foglalkozik a videojáték-függőséggel, a film a minimálisra csökkentette a társadalomkritikát. Főhőseink itt nem elhízott, szociálisan érzékeny gémerek, akik heteket-hónapokat töltenek Halliday, az OASIS alapítójának naplójának elemzésével, csupán lelkes játékosok, akik a világ legnagyszabásúbb kincsvadászatában vesznek részt. Persze utalgatnak rá, hogy főhősünk Wade Watts, alias Parzival a legnagyobb Halliday-tudós, és komoly szerveridőt töltött az alapító életének szentelt múzeumban. Ez azonban mégsem az a Parzival, aki végigjátssza a Pac-Mant, nincs szemöldöke, mert borotválkozás és hajnyírás helyett szőrtelenítő sampont használ, és kitiltja magát a játékból minden nap egy órára edzeni, mert nem fér bele a legnagyobb haptikus ruhába. A döntés persze érthető, hiszen ki akarná nézni, ahogy egy elbarikádozott remete hónapokon át grindol, csak hogy legmagasabb szintre fejlessze a karakterét, a szerethetőbb és átélhetőbb főhősökért cserébe viszont a készítők lemondtak az első trailerben is emlegetett "hiányzó milliók" életének bemutatásáról. A film így nagyobb tömegek számára is emészthetőbb és nézhetőbb lett, illetve kevésbé negatív színben tünteti fel a játékosokat, ami mindenképpen jó irány, a kemény magnak viszont hiányozhatnak a tökéletesen játszott klasszikus arcade játékok és a végigidézgetett '80-as évek filmek.

Ha már '80-as évek: a film ügyesen lavíroz a könyv minden mást háttérbe szorító retrómániája és a modern idők között, és jól bemutatja, milyen lenne egy Szellemirtókon és Gyalog-galoppon felnőtt játékfejlesztő világa a 21. század közepére igazítva. Az OASISban Tracer ülhet DeLoreanben, a MasterChief simán darálhat BFG-vel a Doom bolygón és Gordon Freemanen sem lepődünk meg, ha egy Asteroids arcade játékgép felé hajolva látjuk. Külön pozitív volt, hogy nem volt a Rogue One-hoz hasonló, arcidegzsábába hajló kikacsintási kényszere Spielbergnek, az utalásokat egyáltalán nem durván az arcunkba tolva tálalta, szervesen illeszkedtek a filmbe, sokszor magyarázat nélkül. A Zemeckis-kocka nevű Rubik-kocka pl visszatekeri az időt egy perccel - a filmben pontosan ennyit mondanak el róla, hiszen ezt kell ismerned, hogy értsd a használatát, a többi mellékes, a főszereplőknek pedig egyértelmű. Aki pedig jártas az ilyen témákban (a filmnézők nagy része, gondolom), az pontosan tudja, hogy ez azért van, mert Robert Zemeckis a Vissza a jövőbe c. klasszikus filmtrilógia rendezője. Semmi sallang, semmi magyarázkodás, nem néz elvakult rajongónak a film, hanem rád bízza az apró easter eggek felfedezését, ezzel némileg meta módon belevonva az univerzumba.

Itt muszáj megemlítenünk a fantasztikus zenét. Egyrészt tömve van a film jó kis retrószámokkal, engem már a filmet indító Van Halen - Jump azonnal megvett, gyakorlatilag onnantól kezdve vigyorogva bólogattam végig. Ami viszont ennél is a fontosabb, a szintén a Vissza a jövőbe trilógiából ismert Alan Silvestri filmzenéje. Amellett, hogy kiválóan passzol minden hang és ütem a vásznon látottakhoz, Silvestri elég merészen idézget saját műveiből, így vájtfülűek a jellegzetes Vissza a jövőbe csilingelést is felfedezhetik. Nyilván sem ez, sem a többi nem a popkultúra legeldugottabb szegleteiből elrángatott utalás, mégis ad egy olyan plusz élményt a film közben, ami közelebb hoz a világhoz. 

A karaktereken a film kicsit csiszolhatott volna még, bár kifejezetten nagy panaszra nem lehet okunk, inkább csak elbírtak volna még egy kis mélységet és komolyabb karakterívet. Utóbbi hiánya elsősorban a hardcore remetegamer-vonal enyhítésének köszönhető, hiszen miután az elején sem voltak főhőseink antiszociálisak és magányosak, a végjáték nagy összeborulása nem akkora katarzis, mint lehetett volna. Nagy plusz annak, hogy Art3mis jóval több mindent csinál, mint a könyvben, így végre nem Parzival a mindent megoldó nagykirály a sztoriban. Aech karaktere kaphatott volna több szerepet, hogy a vele kapcsolatos fordulat is nagyobbat üssön, kicsit elsikkadt a film közepe felé a jelenléte, és inkább a romantikus szálra került a hangsúly, ami akár zavaró is lehet egyeseknek. Ben Mendelsohn ismét kiváló, a vérében van ennek az embernek a frusztrált felsővezetők alakítása. A végjáték helyszínéül szolgáló Anorak-kastélyba bevonulása erősen tükrözte (remélem szándékosan) a Darth Vaderrel közös jelenetét a Zsiványban, csak itt ő volt a hatalmi pozícióban, már vártam, hogy elsüt egy szar poént, de ezt inkább a vele szemben nyakfájdalmakkal küzdő brutálcsontvázharcos T.J. Millerre bízták a készítők, neki azért jobban megy ez.

A sztoriból a már leírtak szerint kivágták a felesleges és unalmas részeket, kicsit átvariálták az ívet és feldobták az egészet úgy, hogy kevésbé geekek számára is élvezhető legyen. Érződik, hogy egy elég erőteljesen rétegkönyvből csináltak egy szélesebb tömeghez szóló filmet, és ezt kivételesen a legpozitívabb értelemben mondom. Kicsit el kell engedni a regényt, ez most nem az a sztori és nem azok az emberek, de ez egyáltalán nem megy a rovására, okos és meta, ahol kell, máshol pedig könnyed és látványos, végül pedig minden erőlködés nélkül áll össze koherens egésszé. 

Jópár év hype-vonatja után teljesen fel voltam készülve arra, hogy csalódni fogok a filmben, de szerencsére nem kellett. Spielberg nem véletlenül áll nagy gamer és hatalmas filmrendező hírében, laza, szórakoztató popcornmozit hozott össze nekünk a legjobb fajtából. Lehetsz arcade-rajongó, modern shootermániás, retró cinefil, vagy bármilyen geek, a Ready Player One-ban jó eséllyel nem fogsz csalódni.