Nagyon szerettük az első részét is, így alig vártuk, hogy megérkezzen a folyatatás. Amit érdemes elmondani, hogy 1. megérte várni rá, 2. kötelezően ajánlottak közé felvehetjük ezt is. Így aki nem tette, pótolja a lemaradást, mert nagyon-nagyon élvezetes 2 órában lesz része.

Amit nagyon szeretek a Pixarban, hogy gyakorlatilag mindig képes hozni azt a szintet, hogy mind a gyerekek, mind a felnőttek számára maximálisan szórakoztató legyen. És ami jó, hogy ennél még sokkal többet. A határozottan többször nézős Hihetetlen család 1-ben volt minden, mi szem-szájnak ingere. Nagyon jó érzékkel lett beleszőve az akciódús és romantikus részekbe a poénok. És amellett, hogy a film meglehetősen eseménydúsra sikeredett, nem maradt el belőle az idősebb korosztálynak szóló mögöttes tartalom sem. Nem, nem a felnőtt tartalomra gondolok. Akkor a fókuszban egy rendkívüli képességekkel bíró, családot alapító/lebabázó páros kapuzárási pánikja, párkapcsolati problémái és azok kezelése került. Emellett pedig megismerkedtünk egy Mr. Incredible-ért fanatikusan rajongó kisfiúból lett gonosszal, Szilánkkal, aki éppen azt tűzte zászlajára, amivel egykori ideálja lerázta őt. Rávilágítva ezzel arra a tényre, hogy az egykoron meghozott döntéseknek milyen súlya van.

Incredible throwback... 

A film második része ott folytatódott, ahol az előző abbamaradt, Aknakukac és a Hihetetlenek küzdelmével, amibe becsatlakozott Fridzsiman is. Itt szeretném megjegyezni, hogy általában nagyon komoly fenntartásaim vannak a nevek magyarra történő átültetésével, de a Hihetetlen családnál szerintem ez határozottan jól bevált, úgyhogy minden elismerésem. Az előzőekhez hasonlóan itt is felmerül az emberekben a szuperhősök hasznosságának megkérdőjelezése. Ennek egyik fő oka, hogy bár jelen vannak mindig mikor szükség van rájuk, az utánuk felmerülő károk sem maradnak el. Így válnak hamar számkivetetté és lesz törvényellenes a szupererő használata. Erre kínál megoldást a telekommunikácóban tevékenykedő multimilliomos Winston Deavor, azáltal, hogy felkarolva a szuperhősök ügyét megmutatják mi zajlik a színfalak mögött. Nagyon reálisan ugyanis rámutatnak arra a tényre, hogy minekután az emberek nem látják mi vezetett a kevésbé rózsás végeredményhez, aminek során épületek, vasúthálózatok, járművek, úttestek húzzák a rövidebbet és járnak nagyon csúnyán, a hősök megítélése is könnyebben mozdul el negatív irányba. Féligazságokból ugyanakkor való igaz, hogy nem lehet várat építeni, de ezellen lehet és kell is tenni. 

Na 10-es skálán mennyire vagány Nyúlányka? Lehet szavazni.

Mivel a közvélemény szerinti megítélése Nyúlánykának messze pozitívabb, mint férjéé, a pozitív imidzs kiépítése is könnyebben elérhetőnek tűnik őáltala. Olyan fordulatot vesz ezek után a film, ami egyenesen hozza magával a klasszikus nemi szerepek felcserélődését. Mivel a munkában bizonyítani kell, a szupergyerkőcök felvigyázása Mr. Irdatlanra hárul. Ezt megfejelik azzal, hogy míg Helen nagyon profi módon küzd illegálisan az illegalitás ellen és abszolválja a neki előírt feladatokat, addig Bob a gyereknevelésben már kevésbé nagy sikereket tud felmutatni - legalábbis a kezdetekben. Kiderül, hogy az addig alábecsült otthoni teendők messze nem olyan egyszerűek, a gyermekek lelkét bizony ápolni kell, a matek folyton változik és egy szuperbabával sem annyira könnyű az élet. Egy nagyon kecsegtető jövőkép reményében ugyanakkor, melyben fenntartások nélkül használhatják erejüket, olyan helyzetbe kényszerülnek, ami felülír gyakorlatilag mindent. Számos rendkívül aktuális kérdést boncolgat a film a nemi szerepekről és arról hogy ezek miképpen határozhatják meg egy kapcsolat dinamikáját.

Itt Fridzsiman még nem tudja mi furi Furiban... 

Itt már sejti...

A filmben előkerülnek az előzőekben már megismert karakterek, amelyek közül a személyes kedvencem Edna. Stílus az van, egyediség szintén. Nem lehet nem imádni. Furival pedig olyan párost alkotnak, aminek minden percét öröm volt nézni. És itt akkor néhány szót ejtenék Furiról. Képességeinek egy részével már találkoztunk a korábbiakban, már akkor lehetett tudni, hogy messze nem hétköznapi babáról van szó. Nade arról már nem szólt a fáma, hogy mindaz csak harmatos lepkefing ahhoz képest, aminek most a birtokában lesz. Beszabehu, de úgy őszintén. 

Igen, Edna nem babázik, kivéve ha Furiról van szó.

Jack Jack Badass lvl rengeteg...

Természetesen nem szabad megfeledkezni a család többi tagjáról sem. Nem kétség, hogy nagyon szépen ki van dolgozva mindegyikük személyisége. Mindemellett gyönyörűen beleillesztik őket egy adott élethelyzetbe, amiből nyilván nem maradhatnak el a hozzátartozó problémák sem. Így az első szerelem, a házifeladat írás, kiteljesedés kérdése és így tovább. Ami pedig szintén a Pixar sajátossága, hogy nincsenek olyan szintű végletességek, mint nagyon sok más mesénél. Az emberek nem 100%-osan jók vagy rosszak. Bár nyilván tudjuk ki melyik oldalt is képviseli, igen tudom, ez nem a Star Wars, tudjuk értelmezni a negatívabb karaktereket tetteit is, és ha nem is fogadjuk el az indokaikat végső soron árnyaltabbá és komplexebbé válik cselekedetük.

Mondd, hogy csííz!

Bár tény, hogy a léc magasra volt téve, szerintem abszolút meg lett ugorva ez mégis. Voltak erőltetett részek vagy olyanok, amikor a realitás talaja több mérföldről sem látszódott. De animációs filmről van szó, azt mondom ennek azért bele kell férnie. Mindemellett képesek voltak arra, hogy a megismert szereplőknél újat mutassanak. Evelyn és Szilánk közül számomra határozottan Szilánk jön ki nyertesen. Így ha a két filmet feltétlenül össze kéne vetnem egymással, azt mondanám, hogy viszi a prímet az első. Ettől függetlenül azonban simán elképzelhető, hogy akár csak pár hónap elteltével újra nézném a filmet. Sőt, tűkön ülve várom a folytatást, aminél leginkább arra számítanék, hogy az addigra érett felnőtté váló Violet, Dashiell és Jack-Jack szüleiket túlszárnyalják és szembesítik őket az addig felépített családon belüli rendszer és viszonyok szükséges újratervezésével illetve átalakításával. 

Kivel is zárhatnám ugyanakkor a sort, mint Ednával... Íme egy remekül összerakott kisvideó, amiben több híresség is kifejezi rajongását a híres és nevezetes stílusteremtő iránt.

Sokáig hatalmas lelkendezés övezte az első Ant-Man film készülését, rengetegen várták Edgar Wright belépését a Marvel-Univerzumba (ha tudod, ki ez a fickó, vagy nem érted, miért lett volna nagy szám, olvasd el Stílustanulmányunkat). Aztán "kreatív nézeteltérések" miatt (ez filmes szaknyelv arra, hogy a rendező szerint a stúdió ne pofázzon bele a munkájába) Wright elment, Peyton Reed jött, a film pedig pár pofásabb jelenettől eltekintve elkapta a Marvel-filmek legnagyobb betegségét, a középszerűséget. Nem volt egyáltalán szar, csak olyan semmi extra, kicsit vicces, de nem Guardians of the Galaxy szinten, menő akciójelenetekkel, de nem annyira, mint a Vasemberben és oké sztorival, de a Tél Katonájától azért messze elmarad. Anno megnéztük, pipa, de mély nyomokat nem sok emberben hagyott. 

Te sem emlékszel belőle sok mindenre?

A most megérkező folytatás alapból érdekes helyzetben volt, az Infinity War irgalmatlan dobása után senki nem tudta, merre lehet folytatni a dolgokat. Ezt érezhették a stúdiónál is, ugyanis a film cselekményét valamivel Thanos kincsvadászata elé helyezték, így nyugodtan lehetett egy laza, vicces, szórakoztató filmet csinálni a "boldog békeidőkben". 

A film márpedig pontosan ez: laza, vicces és szórakoztató. A készítők jól láthatóan odafigyeltek a kritikákra, és pont ott csiszoltak a dolgokon a második részre, ahol kellett. A sztori még kisebbre zsugorodott, az első részben megállítandó gonosz üzletember helyett most családi drámák kerülnek a középpontba, ami talán a legjobb döntés volt egy ilyen karakterhez. Paul Rudd egész lényéhez passzol ez a csetlő-botló, megtért bűnözős, jószívű figura, a filmben pedig rengeteg alkalma nyílik ezt megmutatni.

A film egésze is ezt a vonalat követi, ha kivesszük belőle a szuperhősös részt, lényegében egy romantikus vígjátékot kapunk. Apa kisebb-nagyobb stiklijei után házi őrizetben üldögél és minden erejével próbál jó útra térni, hogy lányának jó példát mutasson. A nyomkövetős bokapánt hivatalos levétele előtt pár nappal azonban megjelenik a szerelmi szál, aki ugyan rendkívül haragszik a főhősre, hogy előzőleg átejtette őt és apukáját, mégis szüksége van a segítségére anyukájának a megtalálásához. Kezdetét is veszi a kalamajka, balról rendőrök, jobbról maffiózók, túlbuzgó ex-feleség, laza haverok - ha nem lenne benne pár szuperruha, meg akciójelenet, a vasárnap délutáni idősávba tennék a tévében.

Ez egyébként egyáltalán nem tesz rosszat a filmnek, sőt. Kellemesen könnyed, hátradőlős-röhögős popcornmozit sikerült összehozni. Paul Rudd nagyon stimmel, Michael Douglas folyamatosan olyan fejet vág, mint egy nagypapa, akinek negyedszerre kellett felkelnie a tévé elől leszidni az unokákat, kiváló alakítás. Evangeline Lilly-ben bevallom, nem vagyok biztos, nekem néhol kicsit erőltetettnek tűnt a gyémántkemény csaj szerep, ahogy a szerelmi rész is. Az (egyébként fantasztikus) anyukájával, Michelle Pfeifferrel közös, illetve róla szóló érzelmesebb részei viszont egészen hitelesek voltak, szóval ki érti ezt. Michael Peña viszont szimplán zseniális, a film legtöbb poénját ő hozza, az előző részből átvett mesélős jelenete itt is az egyik legemlékezetesebb rész, nagy taps neki. Felbukkan még Lawrence Fishbourne Dr. Bill Fosterként, Hank Pym régi munkatársaként, ami arra király volt, hogy a David Dastmalchian Baba Yagázásával eszembe juttassa a John Wicket, de egyébként is kellemes jelenlét a filmben. Hasonlóan jó pont a talán fő ANTagonistát (nem kérek bocsánatot), Avát játszó Hannah John-Kamen is - limitált idejükhöz képest egészen jól kidolgozták a karakterüket. A szerepek nagy részére egyébként is elmondható, hogy pont annyi kidolgozást és ívet kaptak, hogy ne érezzük a hiányát, nincs agyondrámázva, nem nyomja el a szórakozást, ennél többet kár is lett volna a filmbe erőltetni.

Az akció a maga furcsa, hülye módján egészen látványos, a motoros sisakjába belekukucskáló 3 méteres, hello kittys PEZ-adagoló a túlméretes Thomas gőzmozdony után a legelbaszottabban zseniális fegyver, és egyébként is jól használják a zsugorodó-nagyító képességeket, a verekedős jelenetektől a matchboxos dobozban cipelt autókkal való üldözésekig. Ehhez kellett az is, hogy a film jórészt feladja az első részben még magyarázni próbált fizikát, itt már a karakterek is inkább beszólogatnak, amikor a tudósformák részletezik a kvantumturpisságot, engedjük el, nem is lényeg. 

HELLÓ, MI?

Mindent összevetve kapunk egy hangulatos, szórakoztató kis filmet, amire nem baj, ha nem rohansz egyből a moziba, de nem fogod megbánni, ha később rászánod a két órát netflixen. A végefőcím után jó Marvel-szokás szerint van még két jelenet, az elsőt mindenképp érdemes megvárni, mert erősen kötődik az Infinity Warhoz, a második viszont egy szimpla poén, szóval teljes nyugalommal el lehet rohanni mosdóba helyette. 

Neked is bejött a film, vagy egy nézhetetlen vacak az egész? Adj nekünk kommentben vagy Facebookon és ne felejts el követni minket Instán!

Pár hónapja azt írtam a Jumanji 2-ről, hogy minden klasszikus film feltámasztása során probléma szokott lenni, hogy értik-e az eredetit az új készítői, meg tudják-e fogni ugyanazt a hangulatot, tovább tudják-e vinni a mondanivalóját. Ott meglepően jól sikerült ez, és bár nem feltétlenül lesz az elsőhöz hasonló klasszikus, mégis egy szórakoztató filmet kaptunk. Ezzel szemben a Jurassic World készítői már az előző részben sem voltak egészen meggyőződve magukról, így a biztonság kedvéért lényegében egy az egyben lemásolták a legelső Jurassic Parkot, kicsit lightosabbra véve a morális elmélkedést, meg úgy általában a tartalmat. A Bukott Birodalomra keresztelt folytatásban még ennyire sem erőltették meg magukat, hagyták az olyan apróságokat, mint a koherens sztori, érdekes karakterek vagy a technológia és az állatvédelem etikai kérdései, cserébe viszont dinoszauruszok!

DINOSZAURUSZOK!!!

Elméletem szerint minél több dínó van egy Jurassic Park/World filmben, annál vacakabb lesz. Bár valóban borzalmasan király látni őket, de akárhogy szeretnénk, a park és az őslények csupán háttérként kéne, hogy szolgáljanak egy érdekes karaktereken keresztül kibontott morális kérdés megvitatásának - ettől lesz ugyanis 2 órányi egymás után pakolt jelenetből egy jó film és nem egy hosszúra nyújtott trailer. Az eredetiben ez a géntechnológia etikai kérdéseiről szólt, meddig mehetünk el vele és milyen következményekkel számolhatunk. Dínót alig láttunk, főleg közelről, a kérdést viszont a Hammond-Grant-Malcolm hármas kiválóan körbejárta, ezzel tartalmat adva két pózolós T-Rex üvöltés közé (ha valaki szeretne jobban belemélyedni a film karakterépítésének nüanszaiba, annak javaslom a Lessons from the Screenplay csatorna videóját, kiváló videóesszé a témában). A Fallen Kingdom az eddigi részekhez hasonlóan viszi tovább ezt a kérdést, mellétéve az 1997-es második rész sztoriját és ősállatjogi vitáját, a probléma csak ott merül fel, hogy a készítőknek nincs filmes szókincsük ezeket kibontani, így marad az üres látványosság. 

Az első téma nagyon egyszerű okból nem működik: a film olyan fekete-fehér módon ábrázolja a géntechnológia előnyeit és hátrányait, hogy univerzumán belül nincs más választásunk, mint elutasítani. Az eredeti filmben a parkot megálmodó Hammond legfeljebb pénzéhes és naiv volt, de semmiképpen sem gonosz, így a Granttel és Malcolmmal folytatott vitában nem indult egyértelmű hátrányból a néző szemében. Itt viszont a pro-géntechnológiás arcok egytől-egyig állatkínzó, militarista vadbarmok, akik célja a csúcsszuper csúcsragadozó megalkotása és feketepiacon maffiózóknak értékesítése, majd az ebből való meggazdagodás - nem vicc, a filmben konkrétan van egy jelenet, ahol a szigetről "megmentett" állatokat rosszarcú gengszterekkel teli teremben árverezik el, miközben két katona totál indokolatlanul sokkolóval idegesíti szerencsétleneket, a főattrakció pedig egy katonai célokra kifejlesztett prototípus dínó. Egy pozitívumot sikerül bedobni az egészbe, ami Hammond helyét átvevő Lockwood unokájával kapcsolatos és nem fogom most elspoilerkedni, de messze nem akkora tétel, hogy érdemben billentse a mérleg nyelvét. A film konklúziója a géntechnológiáról nem az, hogy vigyázzunk és gondoljuk meg az etikus felhasználását, hanem az, hogy ha egyáltalán megfordul a fejedben, akkor lényegében be is állhatsz a náci tudósok meg a Firefly kékkesztyűsei közé.

Jurassic Park tudósai: "Újjáalkottuk a legbámulatosabb lényeket a világ szórakoztatására!"
Jurassic World - Fallen Kingdom tudósai: "Kereszteztük az Alient és Freddy Kruegert és megtanítottuk parancsra gyilkolni!"

A film érzi is ezt, és próbál inkább az állatvédelem felé orientálódni: a felvetés szerint a dinoszauruszok, bár ember teremtette őket újjá, ugyanúgy élőlények, így megérdemlik-e azokat a jogokat, amiket egy veszélyeztetett fajnak járnak. Nem új téma, de lehetne mit mondani róla, ha nem hasalna el az egész azon, hogy a dínókat egy pillanatig nem érezzük élő, lélegző, érző állatoknak a filmben. Persze a főszereplő ősállatidomár Owen (Chris Pratt) kap pár jelenetet a raptorok tréningjéről, illetve a legjobban kiképzett Kékkel való kapcsolatáról, de ettől eltekintve a legtöbb dinoszaurusz semmi másra nem való, mint hogy saját testi épségét nem kímélve törjön-zúzzon. Az "elefánt a porcelánboltban" mondás ellenére a legtöbb állat kifejezetten igyekszik minél kevesebb kárt tenni magában és környezetében, nem gázol át korhadt fatörzseken és nem tör át ajtókat és falakat füttyszóra. A Jurassic Park raptorai minden intelligenciájuk ellenére is érezhetően óvatosak és esetlenek voltak a konyhás jelenetben, ezért tudta két gyerek átvágni őket, az Indominus Rex viszont probléma nélkül tépi fel az ajtókat, szaggat szét fém járatokat és ráz le magáról többezer fokos lávát, hogy az emberekhez férjen, az újonnan készített "indoraptor" pedig csak rövid élettartamának köszönhetően nem tanult meg brit akcentussal beszélni és Bond-gonoszhoz méltó világuralmi terveket szövögetni. Az egész filmen érezhető, hogy a készítők szemében is inkább a pusztítás eszközei, mint hús-vér lények a dínók, így a kierőszakolt könnyfakasztó jelenetek mellett is nehéz együtt érezni velük. Nem segít a dolgon a már említett "túl sok dinoszaurusz" szindróma sem. Miután lépten-nyomon előttünk vannak, a legepikusabb jelenetből is hiányzik az a súly és az ámulat, ami Spielbergnek 25 éve annyira könnyedén jött, ezzel az egész látványosságot ellaposítva.

Erre a jelenetre a film feléig kellett várnunk, előtte pedig pontosan 2 db dinoszauruszt láttunk közelről, ezek közül az egyik odasétált egy fához enni, a másik pedig a földön fekve haldoklott. 

A Jurassic World - Bukott Birodalom 30. percében megjelenik a 84. dinoszaurusz. 

A karakterek az előző rész eleje óta (tehát mióta megismertük őket) nem változtak lényegében semmit, olyan apróságokat, mint karakterfejlődés ne is keressünk, motivációik erőltetettek és esetlenek, a szerelmi szál szintén. Chris Pratt még mindig jó színész, Bryce Dallas Howard még mindig nem az. Előbbi a film talán legnagyobb pozitívuma, tényleg igyekszik a kevésből kihozni a maximumot, nem rajta múlt az eredmény. Üde színfolt még az ősállatorvos Ziát játszó Daniella Pineda, bár méltatlanul kevés szerepet kap, kár érte. A velük szemben felsorakoztatott gonoszokról ne is beszéljünk, túl sok van belőlük, egydimenziósak, eldobhatóak, haláluk megjósolható és egyáltalán nem katarktikus. Érdemes azért kiemelni Henry Wu-t (BD Wong), aki a Jurassic Park zseniális génsebészéből bámulatos sikerrel küzdötte le magát őrült tudósig.

A film összességében olyan, mint a legújabb nagy durranás dínó, az "indoraptor". Szigorúan üzleti érdekek mentén készült, morális (és művészeti) megfontolás nélkül, olyan emberek által, akik nem értik az alapokat, amikre építkeznek, de legyen nagyobb, látványosabb, több! Az indoraptor nevét is csak egy olyan marketinges tudta kitalálni, aki magasról tesz a tudományos elnevezések rendszerére, csak annyit tudott, hogy a lény a Velociraptor (latin:gyors rabló) és a már önmagában is más dínókból összeeszkábált Indominus rex (latin: vad király) hibridje, így összekeverte a kettőt egy jól hangzó márkanévért (amit egyébként az indominus indokolatlan rövidítéséből fakadóan nagyjából "raptornak nevezettnek" lehetne fordítani). A film hasonlóképpen tekintet és alázat nélkül szemezget az előzőekből, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azok eredetét és örökségét is, háttérbe szorítva a tartalmat a látványosságért. Bárki is a felelős ezért, úgy elragadta, hogy meg tudja csinálni, hogy meg se állt elgondolkodni azon, vajon meg kéne-e csinálni. 

"Elolvasták, hogy mit tettek mások és megtették a következő lépést. De a tudás nem a sajátjuk, így felelősséget sem vállalnak érte. Lángelmék vállaira álltak, hogy minél gyorsabban elérjenek valamit. És még nem is tudták, hogy mi az, de, de máris szabadalmaztatták. Bedugták egy kis reklámszatyorba és most árulják. Eladó! Eladó!" /Dr. Ian Malcolm/

Tavaly sajnos kihagytam, de sikerült végre bepótolnom a Baby Drivert (Nyomd, bébi, nyomd), Edgar Wright legújabb filmjét, ami ugyan elrugaszkodik a megszokott Wright-vígjátékok stílusától, de még így is eltéveszthetetlenül magán hordozza a kézjegyeit. A Scott Pilgrim a világ ellen óta szeretem a munkásságát, a Cornetto-trilógia (Shaun of the Dead [Haláli hullák hajnala, de mi ez a név már], Vaskabátok és a Világvége) is nagyon betalált, és kifejezettem sajnáltam, hogy az Ant-Mant végül nem ő kapta. 

A filmek egyéni kritikájával most ne is foglalkozzunk - egyébként nagyszerű az összes - érdemes azonban megnézni, hogy mit ad hozzá Edgar Wright személye, mennyivel lehet több egy film egy kompetens, kialakult stílussal rendelkező rendezővel. Ehhez a stílushoz persze egy videóesszé illene a legjobban, de egyrészt az rengeteg munka lenne, másrészt mások már megcsinálták előttem. Hogy gyorsan letudjam a forrásmegjelölést is, javasolnám például az Every Frame a Painting csatorna Edgar Wright - How to Do Visual Comedy c. videóját, meg úgy általában az egész csatornát, ha valakit érdekelnek az ehhez hasonló elemzések; én pedig válogatott gifekkel igyekszem majd igazolni a mondanivalómat. 

Miben más Wright stílusa? A válasz a fenti videóesszé címében is benne van: vizuális humor. Vígjátékok esetén a humor jelentős része a karakterek mondanivalójából, kisebb részben pedig bénázásaiból (cselekedeteiből) ered, a kamera egy objektív szemlélő, amely az eseményeket rögzíti, de nem fűz hozzá saját narratívát vagy kommentárt. Lényegében hasonlíthatjuk egy színpadi darabhoz, ahol legfeljebb elfordítod a fejed, vagy helyezkedsz a székben, hogy jobban láss az előtted ülőtől, de csak követed az eseményeket, a jelenetek közötti váltás pedig egy általában lényegtelen kényszerszünet. Lehet látványos egy forgó színpad, vagy a díszletek átrendeződése, de jobbára praktikai okai vannak, nem művészeti. 

Amiben Wright kiemelkedő, az ezeknek a filmes üresjáratoknak megtöltése humoros és/vagy szórakoztató tartalommal. Számára a kamera nem egy objektív szemlélő, hanem egy sokkal szubjektívebb nézőpont, amin keresztül a saját világát akarja átadni a nézőnek. Wright szinte minden pillanatban tudja, hogy hová nézel és mire számítasz, ő pedig vagy kihasználja ezt, hogy vezesse a szemedet és megmutassa a saját gondolatait, vagy kifordítja az egészet, és meglep egy olyan kameramozdulattal, vágással, vagy mozgással, ami kizökkent és szórakoztat. Persze ez a stílus legjobban vígjátékokban érvényesül, de ez nem jelenti azt, hogy más zsánerekben elveszett lenne. 

Nézzük a Baby Driver legelejét, ami 10 perc alatt mindent megmutat, amit Edgar Wright stílusáról tudni érdemes. 

Ugorjunk pár másodpercet, kezdjük a közepén:

A film legelső jelenete egy bankrablás, majd az onnan való menekülés. Utóbbit indítja el ez a pár kocka, ami úgy nagyszerű, hogy közben egy pillanatig nem hivalkodó. Kezdődik azzal, hogy Baby markolja a kormányt, láthatólag benne van a pörgés, fülében szól a zene, nyom egy kövér gázt, mindenki beugrik, majd Winkler Robi kiadja az ukázt (tudom, nem ő az, de nekem teljesen rá hasonlít), az autó azonban a várt és kifejezetten mutatott iránnyal ellentétesen hagyja el a képet. Ehhez még hozzájön a kifogástalanul illesztett zene. Három másodpercbe tehát befért:

• némi jellemábrázolás - Baby halál laza, mégis precíz és a végletekig tudja feszíteni az idegeket, ráadásul a többiek egyenszerkójából ő egyedül a napszemüvegen osztozik, jelezve, hogy nem igazán tartozik közéjük,
• ritmusváltás a sztoriban - Baby arca, a gázpedál az eddigi lazább hangulatot kezdi eszkalálni,
• humor - Winkler Robi szerint előre, Baby szerint hátra, Winkler Robi és a néző szerint WTF?  

Ennek a pár másodpercnek nagyon szépen megágyaznak az előtte levők is, néha látványosabb, néha óvatosabb trükkökkel. Az első másodpercekben hallható sivítás Baby sípoló fülére utal, ami észrevétlenül vált át a megálló autó fékcsikorgására. Az első kép a kocsin belül az iPodot mutatja, majd ezután látjuk, szigorúan ritmusra a szereplőket, ezzel hangsúlyozva a zene fontosságát a filmben. Baby a zene indításával gyakorlatilag megadja a jelet a többieknek az indulásra, így némi kontroll látszatát keltve, annak ellenére, hogy jól láthatóan kilóg a felnőtt, kemény bűnözők közül. A koncentrálást egy pillanat alatt váltja fel a "dugóban ülök, de pont a kedvenc számomat játssza a rádió", ami egyrészt Babyt, másrészt a közte és a vérprofi többiek között húzódó markáns különbséget mutatja be. 

Ezzel vissza is értünk az elsőként bemutatott képsorhoz, alig 2 és fél perc alatt leírva egy ritmusra illesztett feszültség-lazaság-feszültség-humor-akció ívet. A következő autós üldözés megmutatja, hogy Babynek van is mire lazának lennie, nade nézzük a filmes oldalát. A legszembetűnőbb, hogy az egész üldözés alatt elképesztő sebességgel pörögnek a vágások, amire általában sokat fújnak a kritikusok, és sokszor joggal. Ugyan alaptétel, hogy a gyors vágások passzolnak az akcióhoz, sok rendező azonban ezt inkább a bénázások elrejtésére használja - kiváló példa erre Liam Neeson kerítésmászása a Taken 3-ban:

Ez 14 vágás 6 másodperc alatt, mindenfajta kohézió nélkül, véletlenszerű kameraállásokkal, amire ráerősít a shakycam is, tehát még egy laikus számára is szemkiverős pár képkockát láthattunk. Ehhez képest Wright az egész üldözés alatt nagyon precízen ügyel arra, hogy mindig tudd, hová kell nézni és apró jelzésekkel sugallja az agyadnak, mire is kell számítani, így a folyamatos vágások között is mindig képben vagy a vásznon zajló eseményekkel. Ha Baby balra néz, az autó balra fog kanyarodni, ha a mögöttük száguldó rendőrkocsin van a kamera, a vágás után az egyik karakter éppen hátulról előre fordul. Az egyik pillanatban az autó jobbra farol, a másikban egy másik szögből a farolás végét látjuk, ismét egy egyenes szakaszra ráfordulva. A leghosszabb felvétel az egész üldözés alatt 6 másodperc, mégsem érzed szédítőnek a látottakat, el tudod helyezni magad a jelenetben. 

Baby jobbra ránt, az autó a vágás után a keze helyén van, szinte követi a kormánymozdulat ívét, kifarol a kép jobb oldalára, újabb vágás, Baby a jobb szélen, ahová az autó mozgása vezette a szemed

Szóval eltelt a filmből kb. 6 perc, és kaptunk egy fasza autósüldözést, ami megágyazott az egész sztorinak, felvezette a film fő témáit, adott egy kis karakterábrázolást és akadt benne némi humor is, mind karakter-részről, mind rendezőiről - mindezt egyetlen sor dialógus nélkül. Ütős felvezetés, amit tényleg kevés rendező tud ilyen precizitással kivitelezni. Wright azonban rátesz még egy lapáttal: 

Egy gyorsan összevágott jelenet után kapunk egy másikat, ami egyetlen, 2 és fél perces felvétel. Nagyon kemény a kontraszt a két stílus között, a pörgős vágásokkal teletűzdelt akciót levezeti a végén látható elnyújtott beállítás, majd az egészet megfejeli ez. A kamera úgy mozog Baby körül, mintha vele együtt táncolna, gyakorlatilag az üldözésnél már látott technikát bemutatva, csak vágás nélkül: mindig teret csinál ott, ahova Baby éppen mozogni fog, minden mozdulat vezeti a tekintetet, amit picit megbolondít a graffitiken és plakátokon olvasható dalszöveg, folyton elvonva a figyelmet, de pont csak annyira, hogy átérezzük az egész kép lényegét. A kávézóban a film 8. percében (!) elhangzik az első dialóg, amiből megtudhatjuk főhősünk nevét (legalábbis becenevét), felbukkan egy csaj is, előrevetítve a bonyodalmakat, majd visszafelé az eddigi lazaság alá keveredik egy kis feszültség is, a rendőrök jelenlétével, illetve a bűn borzalmairól kiabáló fickóval. Persze mindezt ritmusra, a zene hatalmas telitalálat, Ansel Elgort white-boy táncikálása kegyetlen laza, kiváló az összhang a háttér, a karakterek és a hangzás között. Mocskosul öntelt jelenet ez, szinte hallom Wright hangját, ahogy a fülembe suttogja, hogy "nézd, de fasza vagyok", én pedig nézem, és tényleg fasza.

Gifben nem az igazi, nézd meg a klipet inkább

Kaptunk tehát csaknem 10 percnyi filmet, minimális dialógussal, mégis teletömve a film szempontjából fontos dolgokkal, mind karakterábrázolás, mind fő témák terén. A kamerakezelés és a vágás mesterien vezeti a szemet és tesz újabb és újabb csavarokat a megszokott klisékbe, humort a szokásosba és érdekességet a mindennapiba. Szinte minden pillanatnak jelentősége van, nincs egy szemernyi üresjárat sem, mindig érzed, hogy valamit nézned kell, valamit mutatni akarnak neked, mindezt olyan tökösséggel és lazasággal, hogy egyszerűen csöpög a stílustól minden képkockája. Bár nem egy tőle megszokott vígjáték, a Baby Driver kiváló példája Edgar Wright nagyszerű rendezésére. 

Tetszett? Hülyeség az egész? Szólj hozzá kommentben, vagy kövess minket Facebookon és Instán!

Ami biztos, hogy a Marvel messze nem aprózza el a dolgokat. Ha csak megnézzük a naptárat vagy figyelemmel kísérjük a soron következő filmek listáját, tudhatjuk hogy nagyon is el leszünk kényeztetve jó filmekkel. Idén is.

Vártuk nagyon és végre meg is érkezett az új Deadpool. Az első filmből amit megtanultunk, illetve amit előzetesen is tudtunk Deadpoolról, hogy ő bizony messze nem a classic hősök egyike. Ne fáradjunk azzal, hogy keressük a közös tulajdonságokat például Amerika kapitánnyal, el fogunk bukni, de dulván. A film második része az első nélkül is tökéletesen megállja a helyét. Hozzátenném azonban, hogyha nem látta volna valaki az első részt, az pótolja feltétlenül. Önmagában a tény, hogy egyáltalán mozivászonra került az első film, az jórészben Ryan Reynolds eltökéltségének tudható be. Az pedig igazán tiszteletreméltó amit az alacsony költségvetés ellenére ki tudtak belőle hozni. Egy szó mint száz, jár a süti, de a pontok is a Griffendélnek. 

A Deadpool 1 sikerén felbuzdulva a 2. már nagyobb budget kapott és megtöbbszöröződtek ennek köszönhetően a CGI-os effektek is. Ez azt jelenti, hogy nem kellett Wade-nek otthagynia fegyvereit és az ígéreteknek megfelelően valóban nagyobb és hangosabb volt a film, meg persze látványosabb is. Ezen túlmenően míg a Deadpool 1 fő cselekménysorozata a bosszúra épült, addig a Deeadpool 2-be már tartalmasabb történet is belefért. Tény és való, hogy nem lett túl deep így sem, de valljuk be, ez nem az a film, amitől igazán magvas gondolatokat várnánk. Számítunk viszont arra, hogy sírva röhögünk majd a poénokon és vígan ülünk fel a Deadpool vonatra. Egy igazi családi film, annyi kitétellel hogy a gyerekek csukott szemmel és befogott füllel nézhetik csak.

Deadpool hozza a korábbiakban megismert, nagyon kedvelhető figurát. Repülnek az oltások, épülnek a poén hegyek. Nehéz dolga van, mert az első film annyira egyedi és különleges volt a maga műfajában, hogy nehéz is azzal vetélkedni. Nem is sikerült szerintem azt felülmúlni, de így is nagyon szórakoztató volt és hozta azt a szintet, amit el lehetett várni tőle. Jellemfejlődést ha nézzük, behúzhatunk egy nagy pipát Wade-nek. Képes úgy talpra állni egy komolyabb gyászolásból, hogy aztán egy hősnek megfelelően megmentse egy kissrác "lelkét" és ezáltal gyökereiben deaktiválja egy gyilkológép létrejöttét. Tette mindezt úgy, hogy saját önös céljai elé helyezett mást illetve másokat. Ez mindenféleképpen egy elég komoly karakterfejlődésnek mondható a “régi” Wade-del szemben.

Persze előkerültek az előző részből már megismert, foggyosabb karakterek is. Tartogattak pár jó jelenetet ők is, egyetlen hiba a gépezetben az volt, hogy nem tudtak igazán újat mutatni. Vanessa többnyire nagyon outsider szerepet tölt be a filmben, gyakorlatilag szó szerint. Itt azért elég nagy hasonlóságot mutat az első filmmel, ahol szintén 2 rózsaszín ködöt tölt ki Deadpool magánakciója. Persze tudom, hogy Deadpool önjelölt ítéletosztása vezetett kedvese halálához, de ez nem változtat a tényen, hogy nagy az átfedés ebből a szempontból a 2 filmnél. Mindennek ellenére Vanessa az, aki rendkívül erős motiváló faktorként jelen van mégis a filmben. És határozza meg nagymértékben a film alakulását. 

Sajnos hasonlóképpen kevés hozzáadott értéket nyújtott a frissen összeverbuvált X-Forces csapat.  Ki lehetett volna hozni még többet ebből szerintem, ha nem áldoz le ennyire hamar nekik. A maga abszurd módján poénosra sikerült kihozniuk azonban ezt is. És milyen szuperhősös filmben nézné el ezt az ember, legyintene egyet rá és fogná csak a fejét fájdalmasan nevetéstől, ha nem a Deadpoolon? 

Ami kellett a filmnek ugyanakkor és javított is sokban az összképen, az Russel, időzített kisgombóc bomba, Cable, a rosszfiú, aki nem is igazán rossz és gonosz, illetve Dominó, az összerakott X-Forces egyetlen túlélője, akinek filmbeli szuperképessége, hogy szerencsés. Russel avagy rendkívül ötletes nevén Ironfist egy bántalmazott és erősen sértett mutáns gyerek, aki görcsösen küzd a szeretetért és a valahova való tartozáshoz. Az ő esete remekül jelképezi mennyit is jelent, hogy egy különleges képességekkel megáldott gyerek kikhez csapódik, tehát hol is kerül be/elfogadásra. Cablet ezzel szemben családjának megmentése/megóvása motiválja a jövőből a múltba történő utazással. Így bár az elején egyértelműen a gonosztevő képét mutatja, kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. Ez valamelyest hiányérzetet is kelt az emberben, hogy nincs is igazán gonosz a filmben. Emellett bevallom nekem kicsit erőltetett volt, ahogy párhuzamba lett állítva Cable családjának és Wade csajának sorsa. De így legalább nagyobb esély nyílhatott egy kis bromance-re.

Deadpool mellett ugyanakkor az abszolút etalon számomra Dominó volt. Igen, határozottan tutifix és 1000%, hogy szuperképesség az, hogy máker a kiscsaj. Látványosak a jelenetei, jól lereagálja Deadpool dolgait, süt róla a lazaság és emellett tele van meglepetéssel. Olyan jelenetei voltak ráadásul, amik olyan erősen beleégnek az ember retinájába, hogy nem lehet érte nem imádni. Tovább lehetett volna még fűzni a karakterét, de nekem igyis nagyon adta és nagyon kellett egy ilyen erősebb női karakter a filmbe. Ha lenne róla Marvel film, az egyedüli kérdés az lenne hogy milyen üdítőt kérjek a nagy nachos-omhoz, amikor megnézem. 

Összességében nekem nagyon átjött a film, voltak benne hibák, kapkodósra sikerültek az egyes jelenetek és nagyok voltak az ugrálások közöttük, de számomra ennél a filmnél ez nem vett el az élményből. Jobban sajnáltam hogy a régi és új szereplők nem lettek jobban/igazán kibontva. A zenei válogatás ismét nagyon jól sikerült, nagyon jól eltalálták milyen számok passzolnak majd a jelenetekhez. Sosem szerettem még ennyire a dubstepet és örültem ennyire Céline Dion számának mint most.

Bár történetét nézve nekem jobban tetszett az aktuális film, poénokban a korábbi számomra határozottan erősebb volt. Hozzájárult persze ehhez az is, hogy akkor nem is igazán tudtuk, hogy mire számítsunk, így jobban is ütött úgy minden. Mindezek ellenére kár tagadni, hogy nagyon szórakoztatóra sikeredett a 2. rész is. Gyerekek fogyasztására ugyanakkor szerintem továbbra sem javallott. Kicsit izgulnék, hogy milyen lenne ebből egy 3. rész, ha egyáltalán készül majd olyan. Egy biztos azonban, hogy nem tudnánk komoran végigülni azt sem.

Hogyan írsz kritikát 10 év filmjeiről? 

A harmadik Bosszúállók filmet ugyanis nem igazán érdemes önmagában értékelni. Ha így néznénk, csak panaszra lenne okunk: túl sok, túl kidolgozatlan karakter van benne, ráadásul nehéz is elhelyezni őket az egész univerzumban, ki-kivel van, merre járt éppen, miért szeretik/utálják egymást, az abszolút érthetetlen Végtelen Kövek nevű MacGuffinról már nem is beszélve... végtelenségig sorolhatók a film hibái. Szerencsére a DC filmes univerzummal ellentétben itt egy évtizednyi ideje volt az alkotóknak felállítani az alapokat, így a fenti tételek mindegyike azonnal kihúzható. A karaktereket ismerjük, tudjuk, honnan jöttek, hol voltak és azt is nagyjából, mi a felállás a film kezdetén. Igaz, ehhez kell az is, hogy legalább az utolsó 5-6 filmet lássa az ember, mert anélkül elég könnyen el lehet veszni, de ez a legtöbb Marvel-rajongónak nem okoz különösebb gondot. 

Bármelyikük eddigi sztoriját jobban fel tudom idézni, mint a tegnapi vacsorámat

Ennek a módszeres építkezésnek a gyümölcse az Infinity War, ahol végre nem olyan karaktereket kell kidolgozni, akiknek szurkolhat a néző, hanem van idő a filmben megmutatni azt, aki ellen kell küzdeni. Sokan panaszolták már, hogy a Marvel-filmek antagonistái elég egysíkúak, unalmasak és nem különösebben meggyőzőek - kivétel ez alól természetesen Loki, illetve néhány, a középszerűnél pár fokkal jobb figura, mint a Fekete Párduc Killmongere. Az Infinity War viszont inkább szól Thanosról, mint a Bosszúállókról, és ez nagyon-nagyon jól van így. A filmben csak azok a hősök kapnak némi karakterfejlődést, akik sztorija feltétlenül szükséges, így például Wanda és Vision kapcsolata egész végig fontos téma marad, de a Kapitányra vagy Tony Starkra nem erőltetnek felesleges újabb rétegeket. Így az általános pusztítás és két csatajelenet között arra is van idő, hogy megismerjük Thanos múltját (eddig ugye csak a trónonüldögélős részt láttuk belőle), motivációit, érzéseit. Gamorával közös jeleneteik, illetve a vele kapcsolatos visszaemlékezések a legjobb példák erre, komolyan megható pillanatokat is láthattunk, a maga furcsa módján. Így végre született egy olyan antagonista, aki kiemelkedik a huszonharmadik elpusztítom-a-világot-mert-csak gonoszok sorából. Persze ettől függetlenül ugyanúgy egy fanatikus tömeggyilkos, de legalább értjük, hogy miért is lett az. 

Vajon ha mindenkit megölök, akkor is azt fogja mondani, hogy talál nálam jobbat magának? 

A hangsúly eltolása a főhősökről a főgonoszra a sztorin is érződik: Thanos végig borzasztó eltökéltséggel és összeszedettséggel halad saját céljai felé, míg a Bosszúállók oldalán minden perccel egyre erősebben érződik a káosz és a kétségbeesés. A reaktív hozzáállás egyébként is jellemző a szuperhős-filmekre, általában az utolsó negyedre sikerül összerántani a csapatot és olyan tervet kovácsolni, ami végre legyőzheti az ellenséget, addig csak futnak utána, vagy menekülnek előle. Most viszont a legvégéig azt látjuk, hogy a Bosszúállók és szövetségeseik jobbra-balra kapkodnak, kétségbeesetten kapaszkodva az utolsó szalmaszálakba, amik győzelemre segíthetik őket. Teljesen meglepő és ad-hoc csapatok születnek ebből (mert oké, ki ne akarta volna látni Starkot és Doctor Strange-et együtt, de Thor és Rocket?), viszont az eddigiekkel ellentétben nem alakul ki a film második felére semmilyen csapakohézió, nem találják meg egymásban az értékeket, amivel kiegészítik egymást, nem alakítják meg a kiterjesztett Bosszúállók-csapatot, hogy együtt vegyék fel a kesztyűt (nem A KESZTYŰT). Azért dolgoznak együtt, mert éppen így találkoznak, és mert muszáj, hogy egyáltalán bármi esélyük legyen. Thanos eközben meglehetős nyugalommal gyűjtögeti a kavicsokat, a hősgárda erőlködése pedig legfeljebb egy pillanatnyi figyelemelterelés, esetleg kifejezetten saját céljait szolgálja.

Igazából ők sem értik, mit is keresnek együtt

A film ritmizálását nagyon jól eltalálták a készítők. A fenyegetettség érzése folyamatosan, nagyon jól adagoltan erősödik, ezen valószínűleg sokat segít az is, hogy a hat Végtelen Kő egyfajta mérőszám is lehet a gonosz sikerességére nézve, így nem csak egy elvont érzés Thanos erejének növekedése, hanem konkrétan követhető minden pillanatban. Kíváncsi lennék egy olyan grafikonra, ami megmutatja, milyen időközönként szerzi be Thanos őket, érzésre elég szabályos részekre osztja fel a filmet (direkt nem írok számot, hogy hány darabot gyűjt be végül, de gondolom, egyértelmű, hogy nem egy darab bling lesz a végén a kesztyűn). Nyilván minden kő megszerzése bukás az aktuális őrzésre megbízott csapatnak és újabb nehezítő körülmény a következőknek - a remény csökken, a feszültség nő, a néző előredől a székében, a popcorn fogy. Nyilván minden mozzanatot centire kiszámítottak a Disney-gyárban, de kiválóan működik. 

*fistbump*

A film borzasztóan látványos, bár szeretném kiemelni, hogy pár helyen elég szembetűnő volt a greenscreen és a CGI, különösen az idegen bolygókon. Ott sem mindig mondjuk, a Marvel szerencsére nem az utcáról beesett VFX-csapattal dolgozik, de egy-két beállítás annyira szemkiverősen rossz volt, hogy szegény Benedict Cumberbatch majdnem leesett a vászonról, pedig nem is 3Dben néztük a filmet. A csatajelenetek, a koreográfia viszont szokás szerint rendben van. Sokat segít a harcok átélésében az is, hogy a film első pillanataiban láthatjuk: itt senki nincs biztonságban, a vereség itt nem annyit jelent, hogy kicsit megkarcolódik a pajzs, vagy elveszik a páncél, végre komoly következményekkel jár minden lépés. Aggódhatunk a hősökért és lesz is miért. A hang és a zene is rendben van, a saját dallamokon kívül sok ismerős főtéma is felcsendül a film során, jellemzően a legjobb pillanatokban. Nem tűnik fontosnak, de kifejezetten üres lenne a film nélküle. 

Még egy apró kötözködés: a Thanos körül kóricáló kisfőnökök szokás szerint jelentéktelenek. Persze a legtöbb film nem dolgozza ki különösebben a henchmant, de itt van 4 különböző akárki, akik elméletileg a főfőnök hű szolgái és legfontosabb tisztjei, de a nevüket sem tudjuk meg igazán. Kicsit feleslegesen foglalják a helyet négyen, egy, picivel jobban kidolgozott mellékgonosz sokkal hatásosabb lett volna. 

Sötételf, sötételf, Thanos, Voldemort, dinoszaurusztroll

Ha rajongó vagy, akkor nyilván nem kell biztatni, hogy elmenj a filmre, valószínűleg hozzánk hasonlóan a premierhez minél közelebbi időpontban ott fogsz ülni/ott ültél a moziban. Ha nem szereted ezeket a filmeket, de valamiért ezt mégis megnéznéd, akkor sajnos legalább az utolsó 3 év Marvel-termése ajánlott, mert egyébként 10 percenként fogod megkérdezni, hogy "Ez kicsoda?" attól, aki elrángatott rá, őt pedig ez roppantul fogja idegesíteni. Üdítővel csínján, a film majdnem 3 órás, és jó Marveles szokás szerint a végefőcím után, a film legeslegvégén még van egy rövid extra jelenet.

Egyetértesz? Minden hülyeség, amit leírtunk? Ereszd ki a hangodat a kommentek között, akár itt, akár Facebook-oldalunkon, vagy kövess minket Instán!

A Ready Player One film csak nagyon nagy vonalakban követi az alapjául szolgáló könyvet - és ez így van jól. 

Nagyjából 3-4 éve olvashattam először Ernest Cline könyvét, ami elsőre megfogott, így büszkén mondhatom, hogy jóval korábban felszálltam a hype-vonatra, minthogy a film egyáltalán megfordult volna Spielberg fejében, az Aech nicket is jó ideje koptatom már különböző felületeken. Bár a könyv sztorija kissé kiszámítható, a disztopikus jövőből egy hatalmas VR MMORPG-be (nemgémereknek: virtuális valóság-alapú masszívan többszereplős online szerepjátékba), az OASISba menekülő tömegek világával Cline egy olyan univerzumot teremtett, amiről mindig többet akar megtudni az olvasó. 

És ilyen formában borzalmas film lenne. 

Cline ugyanis ugyanannyira beleszeretett a világba, mint az olvasó, így a könyv első harmada nem más, mint expozíció. Fejezetnyi infodumpokat kapunk az OASISról, alkotójának élettörténetéről, a magyarul nagyszerűen nyestnek fordított gunterek szerveződéséről... érdekes, fantasztikus, iszod minden szavát, filmen viszont ugyanez unalmas, szájbarágós és felesleges. Persze tudta ezt Spielberg és csapata is, így az univerzum bemutatása szigorúan need-to-know alapon történik: amit mindenképpen tudnod és értened kell, azt elmondják, a többit a képzeletedre bízzák. Ennek persze áldozatául esik a sztori egy része is, jelentősen megkavarodnak az események, az univerzum és a kulcsok utáni hajsza a két fix pont a könyv és a film között, minden más rugalmasan változik, így azokat is érhetik meglepetések, akik hozzám hasonlóan nagy rajongói a könyvnek. Az eredmény egy feszes, pörgős mozi, ahol vagy leköt az akció és a cselekmény, vagy ha mindenképpen muszáj valamit magyarázni, akkor a látványtól esik a popcorn-zacsiba az állad.

A másik komoly változtatás már fájóbban hiányzik a filmből: míg a könyv erőteljesen foglalkozik a videojáték-függőséggel, a film a minimálisra csökkentette a társadalomkritikát. Főhőseink itt nem elhízott, szociálisan érzékeny gémerek, akik heteket-hónapokat töltenek Halliday, az OASIS alapítójának naplójának elemzésével, csupán lelkes játékosok, akik a világ legnagyszabásúbb kincsvadászatában vesznek részt. Persze utalgatnak rá, hogy főhősünk Wade Watts, alias Parzival a legnagyobb Halliday-tudós, és komoly szerveridőt töltött az alapító életének szentelt múzeumban. Ez azonban mégsem az a Parzival, aki végigjátssza a Pac-Mant, nincs szemöldöke, mert borotválkozás és hajnyírás helyett szőrtelenítő sampont használ, és kitiltja magát a játékból minden nap egy órára edzeni, mert nem fér bele a legnagyobb haptikus ruhába. A döntés persze érthető, hiszen ki akarná nézni, ahogy egy elbarikádozott remete hónapokon át grindol, csak hogy legmagasabb szintre fejlessze a karakterét, a szerethetőbb és átélhetőbb főhősökért cserébe viszont a készítők lemondtak az első trailerben is emlegetett "hiányzó milliók" életének bemutatásáról. A film így nagyobb tömegek számára is emészthetőbb és nézhetőbb lett, illetve kevésbé negatív színben tünteti fel a játékosokat, ami mindenképpen jó irány, a kemény magnak viszont hiányozhatnak a tökéletesen játszott klasszikus arcade játékok és a végigidézgetett '80-as évek filmek.

Ha már '80-as évek: a film ügyesen lavíroz a könyv minden mást háttérbe szorító retrómániája és a modern idők között, és jól bemutatja, milyen lenne egy Szellemirtókon és Gyalog-galoppon felnőtt játékfejlesztő világa a 21. század közepére igazítva. Az OASISban Tracer ülhet DeLoreanben, a MasterChief simán darálhat BFG-vel a Doom bolygón és Gordon Freemanen sem lepődünk meg, ha egy Asteroids arcade játékgép felé hajolva látjuk. Külön pozitív volt, hogy nem volt a Rogue One-hoz hasonló, arcidegzsábába hajló kikacsintási kényszere Spielbergnek, az utalásokat egyáltalán nem durván az arcunkba tolva tálalta, szervesen illeszkedtek a filmbe, sokszor magyarázat nélkül. A Zemeckis-kocka nevű Rubik-kocka pl visszatekeri az időt egy perccel - a filmben pontosan ennyit mondanak el róla, hiszen ezt kell ismerned, hogy értsd a használatát, a többi mellékes, a főszereplőknek pedig egyértelmű. Aki pedig jártas az ilyen témákban (a filmnézők nagy része, gondolom), az pontosan tudja, hogy ez azért van, mert Robert Zemeckis a Vissza a jövőbe c. klasszikus filmtrilógia rendezője. Semmi sallang, semmi magyarázkodás, nem néz elvakult rajongónak a film, hanem rád bízza az apró easter eggek felfedezését, ezzel némileg meta módon belevonva az univerzumba.

Itt muszáj megemlítenünk a fantasztikus zenét. Egyrészt tömve van a film jó kis retrószámokkal, engem már a filmet indító Van Halen - Jump azonnal megvett, gyakorlatilag onnantól kezdve vigyorogva bólogattam végig. Ami viszont ennél is a fontosabb, a szintén a Vissza a jövőbe trilógiából ismert Alan Silvestri filmzenéje. Amellett, hogy kiválóan passzol minden hang és ütem a vásznon látottakhoz, Silvestri elég merészen idézget saját műveiből, így vájtfülűek a jellegzetes Vissza a jövőbe csilingelést is felfedezhetik. Nyilván sem ez, sem a többi nem a popkultúra legeldugottabb szegleteiből elrángatott utalás, mégis ad egy olyan plusz élményt a film közben, ami közelebb hoz a világhoz. 

A karaktereken a film kicsit csiszolhatott volna még, bár kifejezetten nagy panaszra nem lehet okunk, inkább csak elbírtak volna még egy kis mélységet és komolyabb karakterívet. Utóbbi hiánya elsősorban a hardcore remetegamer-vonal enyhítésének köszönhető, hiszen miután az elején sem voltak főhőseink antiszociálisak és magányosak, a végjáték nagy összeborulása nem akkora katarzis, mint lehetett volna. Nagy plusz annak, hogy Art3mis jóval több mindent csinál, mint a könyvben, így végre nem Parzival a mindent megoldó nagykirály a sztoriban. Aech karaktere kaphatott volna több szerepet, hogy a vele kapcsolatos fordulat is nagyobbat üssön, kicsit elsikkadt a film közepe felé a jelenléte, és inkább a romantikus szálra került a hangsúly, ami akár zavaró is lehet egyeseknek. Ben Mendelsohn ismét kiváló, a vérében van ennek az embernek a frusztrált felsővezetők alakítása. A végjáték helyszínéül szolgáló Anorak-kastélyba bevonulása erősen tükrözte (remélem szándékosan) a Darth Vaderrel közös jelenetét a Zsiványban, csak itt ő volt a hatalmi pozícióban, már vártam, hogy elsüt egy szar poént, de ezt inkább a vele szemben nyakfájdalmakkal küzdő brutálcsontvázharcos T.J. Millerre bízták a készítők, neki azért jobban megy ez.

A sztoriból a már leírtak szerint kivágták a felesleges és unalmas részeket, kicsit átvariálták az ívet és feldobták az egészet úgy, hogy kevésbé geekek számára is élvezhető legyen. Érződik, hogy egy elég erőteljesen rétegkönyvből csináltak egy szélesebb tömeghez szóló filmet, és ezt kivételesen a legpozitívabb értelemben mondom. Kicsit el kell engedni a regényt, ez most nem az a sztori és nem azok az emberek, de ez egyáltalán nem megy a rovására, okos és meta, ahol kell, máshol pedig könnyed és látványos, végül pedig minden erőlködés nélkül áll össze koherens egésszé. 

Jópár év hype-vonatja után teljesen fel voltam készülve arra, hogy csalódni fogok a filmben, de szerencsére nem kellett. Spielberg nem véletlenül áll nagy gamer és hatalmas filmrendező hírében, laza, szórakoztató popcornmozit hozott össze nekünk a legjobb fajtából. Lehetsz arcade-rajongó, modern shootermániás, retró cinefil, vagy bármilyen geek, a Ready Player One-ban jó eséllyel nem fogsz csalódni.  

Gyakorlatilag mióta először láttam a Fekete Párduc előzetesét, azóta be voltam sózva és számoltam vissza a napokat a vetítésig. Emögött leginkább Marvel univerzumának a kulcsfontosságú Wakandával való kibővítése húzódik meg. Igaz, rengeteget vártunk arra, hogy mozivászonra vigye Marvel ezt a filmet, amiben erősen közreműködött a tény, hogy megfilmesítésének jogát csupán a 2000-es évek közepén vásárolta vissza, azt azért meg kell hagyni hogy nagyon jól működött a marketinggépezet. Nem véletlen hogy ennyire komoly rekordok dőltek meg már a bemutatás első néhány napjában.

Bár a filmről alapvetően jó véleménnyel vagyok, azt el kell ismerni, hogy messze nem volt tökéletes. Nagyon rendben volt, jó gondolatok voltak benne, sok magával ragadó jelenet volt, de azért NEM ez volt minden idők legjobb Marvel alkotása.

A film jól nyit, ugyanakkor kissé hanyag módon csak részlegesen kerül kifejtésre mi is van a Fekete párduc legenda/mágia hátterében, honnan jött, hogy alakult és így tovább. Egy kérdéssel zárul a felvezetés, miszerint miért őrzi ennyire titokként technológiai fejlettségét Wakanda.

Az Amerika Kapitány: Polgárháborúban történtekre feltételezem mindenki emlékszik még. Egy robbantás során életét veszti T’Chaka, Wakanda királya. Ugyan a trónon T’Chakát fia, T’Challa követné, a hagyományok értelmében Wakanda legfőbb törzseinek legnagyobb harcosai kihívhatják egy vetélkedőre őt. Ennek kimenetele azért is fontos, mivel ezáltal befolyásolhatóvá válik ki lesz Wakanda új uralkodója. Ugyan a képregényekben mind a hat legnagyobb harcos kiáll T’Challa ellen, a filmben csupán egyetlen kihívója akad, M’Baku. Gondolom kicsit hosszú és talán unalmas is lett volna, ha ragaszkodnak ehhez a részlethez. A tradicionális jellege a királlyá “avatásnak” mindenesetre abszolút átjön. M’Baku karakterének bemutatása viszont sajnos messze nincs túlpörögve, illetve amiket párbeszédekből megtudunk róla, azok is meglehetősen sarkosak. 

T’Challa mint király első körben a Wakandának addig is rengeteget ártó Ulysses Klaue elkapását tűzi ki zászlajául. Ezt az elhatározást erősíti, hogy Klaue ellop egy vibrániumból készült kalapácsot/pörölyt pár embere és Erik Killmonger segítségével. Mindezt úgy sikerül kivitelezni, hogy Erikre az első pillanatban már ráállítják a múzeumban az őröket, mert bizony a szeme sem áll jól. Kicsit erőltetettnek éreztem a lopás megvalósítását. Ment volna ez nekik mérgezés, figyelemelterelés nélkül is. Tény azonban, hogy szórakoztató volt ez ígyis. Jól hozza Klaue és Erik amit a karakterektől elvárunk, sőt annál még többet is. Flegma lazaság és intellektuális felsőbbrendűség, vagy legalábbis ravaszság tulajdonságjegyeit hordozzák mindketten magukon. Messze nem utált és ellenszenves karaktereket hoztak létre, de erről bővebben majd egy kicsivel később.

T’Challa első királyi küldetésére, melynek célja, hogy megölje Klauet, összeállít egy csapatot, melyet az excsaja/szerelme Nakia, legjobb harcosa Okoye és az AGY, azaz a kis húga Shuri alkot. Shuri nem megy vele ugyan természetesen, de elég nagy support lesz így is a Fekete Párducnak. A kiscsaj összedob 2 új ruhát is neki, amikből egyedül a nyakláncot látjuk (egy arany és egy ezüst láncot). Nem világos hogyan, bár elég jó lett volna megtudni, de lényeg a lényeg, hogy valamit csinál a nyaklánc, aminek eredményeképpen végső soron ruha lesz belőle. Az újonnan megtechnologizált ruha újdonsága amellett hogy a Perwollal van mosva minden bizonnyal és a nyakláncon kívül nem látsz belőle semmit, hogy képes arra hogy kumulálja az azt érő támadásokat és mindezt vissza is szolgáltassa a támadó(k)nak puszta szeretetből. A későbbiekben kiderül, hogy értendő ez a golyólövedékekre is. A ruhák mellett egy “what are thoooooose?” Epic mondatot követően kap egy surranó névre hallgató cipőt is a húgától T'Challa. Besírtam mikor levezette Shuri miért is kapta ezt a nevet a cipő. 

Hozta a film a beígért 007es feelinget, legfőképpen Busanban mikor Klaue elkapásán ügyködik T’Challa és csapata. A kivitelezés lehetett volna jobb, kicsit erőltetett volt. De maga az ötlet azért rendben volt. Egy rövidebb jelenet erejéig feltűnik Stan Lee is. Okoye harcjelenete pedig zseniális, elhiszem neki hogy bárki seggét könnyedén szétrúgja. Oh csak ne az én seggem legyen az!

T’Challa végül Klaue nélkül, ugyanakkor a Nakia életét megmentő (?) Everett ügynökkel érkezik vissza Wakandába. Miután elmenetelét megelőzően fogadalmat tett, hogy Klaueval tér haza, nem övezi nagy népszerűség hogy T’Challa apja nyomába lépve anélkül tér haza szülőhazájába. Azért nem mondom, a lojalitás itt eléggé smafu. Szegény gyerek elbukik, először, és nem is azért mert gyökér volt, aztán máris megrendül a bizalom. Szép kis nép, mit ne mondjak. Egy rövid nyomozást követően kiderül T'Challa számára ki is Erik és itt jön csak a feketeleves. Zuritól megtudja, hogy Erik, akinek köszönhetően elbukta a küldetést az unokaöccse. Nagybátyját, N'Jobut pedig édesapja, T'Chaka ölte meg miután tudomására jutott, hogy az elárulta hazáját és Klaue előtt felfedte Wakanda rejtve őrzött titkát. N'Jobu döntése mögött az a fajta felfogás állt, hogy Wakanda izolációt folytató politikája többet árt a világnak, mint amennyit használ. Épp ezért szükség van arra, hogy az ország vibrániumából a világon más ország is részesedjen. Wakanda titkának kitudódása persze elég sok emberéletbe került. Az árulás hírül vitele pedig a magát Jamesnek álcázó Zurihoz volt köthető. T'Chaka végül bizalmasa, Zuri életét védve végzett öccsével. Míg az infót emésztgeti T’Challa, unokaöccse végez a rettegett Klaueval és alig meglepő módon az ő trónjára pályázik. Azért nem mondom, elég szappanoperásra sikerült ez az egész. De, de, izé, ez most komolyan a Barátok közt?

Miután T’Challa alulmarad az unokaöccsével folytatott harcban, Erik válik Wakanda új királyává. Azért azt egy kicsit abszurdnak érzem, hogy M’Baku kis híján nyer a kihívásnál, Erik pedig kissé megalázva szétrúgja az ex-király fenekét. Értem én, hogy kiváló katona volt Erik, de T’Challa is erre edzett egész életében ha jól tudom. Kettejük közötti különbség csupán, hogy míg Eriket a bosszú, addig T’Challát a jó királlyá válás hajtotta. Ennek ellenére a harcot olyan könnyedén Erik nyerte hogy csak győztem felszedni az államat a földről.

Erik hatalomra kerülését követően T’Challa egykori barátnője, anyja, húga és a Everett menekülőre fogja a figurát, amit jól is tesznek.  T'Challa unokaöccse változást ígér Wakandának, nem kell félni, nem fog fájni alapon belevág a dolgokba idejekorán. Kijáratot mutatva igyekszik véget vetni mindannak ami Wakanda múltját vagy mágikusságát rejti. Fő cél: bosszú, taktika: vibrániumból készülő fegyverek eljuttatása a megfelelő helyekre.

T’Challa és társai szép lassan ámde biztosan győzedelmeskednek Erik és a vele kooperáló W’Kabi harcosai felett. Itt azért szeretnék megjegyezni 2 dolgot is: 1. M’Baku harcos csapatokkal támogatta végül T’Challát annak ellenére hogy nemet mondott erre a kérésre korábban és kellett is ez T’Challáéknak, mint egy falat kenyér 2. Bár számítani lehetett rá, azért elég cool volt ahogy megjelent a giga méretű orrszarvú csapat. Mindez az volt 2 okból is: 1. a képregényben is volt, örültem hogy bevonták őket + akrobatázhatott egyet T'Challa  2. imádtam őket, ennyi 

T'Challa és Erik harca lassú lefolyású, ez mondjuk indokolt, viszont az hogy annyira nem eseménydús, az kevésbé. Mindemellett csalódás az is, hogy itt egy kompromisszum vagy legalábbis valami próbálkozás a közös nevezőre jutás érdekében igazán jó lett volna. Tisztában vagyok vele, hogy jelentős különbség van aközött a felfogás között, amit T'Challa és unokaöccse képvisel. Hiszen míg T'Challa békés eszközökkel kíván segítő kezet nyújtani a világ többi részének, addig Erik a támogatást a vibránium fegyverekben látja.

Mindezek ellenére nekem hiányzott a próbálkozás legalább a 2 oldal közelítésére. Adott ez már csak azért is, mert T’Challa felismeri hogy szakítani kell az apja által is képviselt izolációs politikával és muszáj nyitni a világ felé. Erik pedig messze nem az elemeiben gonosz karakter, inkább csak egy fiatal srác, aki a gyász okozta fájdalmát és apja hiányát nem tudta megemészteni és annak megtorlására esküdött fel. Épp emiatt sokkal kevésbé éles az ellentét T’Challa és Erik között. Erik sokkal inkább egy eszme radikális, míg T’Challa ugyanezen liberális eszme pacifistább hitvallója. Két alternatíva van a fejemben, ami jobban ült volna szerintem: 1. Erik túllép a bosszúvágyán és nem T’Challában látja az ellenséget (tekintve hogy ő nem is tehet arról ami az apjával történt). Valamint egymással együttműködve békés módszerekkel segíteni a rászorulókon. 2. T’Challa kitart a protekcionista és izolációs politika mellett, így élesebb ellentétet teremtve a 2 oldal között. De whatever. Talán legközelebb ez alaposabban végig lesz ez gondolva.

A film záró akkordja során megtudjuk, hogy segélyközpontot fog emelni azon a helyen T'Challa, ahol néhai nagybátyja és unokaöccse élt illetve megvásárolta a környező lakóépületeket, hogy azt kipofozva segítsen szintén az ott élő családokon. T'Challa az ENSZ konferencián bejelenti továbbá, hogy a bölcsek hidat emelnek, nem pedig falat emelnek. Ennek értelmében szeretné Wakanda is támogatni a világ többi részét. Persze érkezik a kérdés, vajon mi az amivel egy harmadik világbeli ország támogatni tudja a többi országot? 

A film összességében úgy gondolom, hogy szépen össze lett rakva, bár vannak kisebb/nagyobb bakik és  szappanoperás jelenetek. Alles in alles rendben volt a film, nagyon megvolt a politikai áthallása az egésznek, de ez nem változtat a tényen, hogy jó volt a mondanivalója. Wakanda technológiai hátterének alaposabb bemutatása nekem nagyon hiányzott. Több olyan jelenet kellett volna, amiben Shuri elmagyarázza egyes találmányának működését, mint ahogy tette példának okáért a vonat esetében is. Viszont a legfájóbb pont az, hogy bár vannak jó és eddig nem látott technológiai ötletek és megoldások, mint az újonnan kifejlesztett ruhák. Sajnos ezeken kívül gyakorlatilag minden mást korábbi sci-fi filmek valamelyikében már láthattuk. Menők voltak ettől függetlenül összességében? Persze, ez nem kérdés! És eredetiek? Aligha.

/*Jàr egy nagy piros pont Bucky-s jelenet miatt a film végén.*/

 

Kövess minket Facebookon, hogy elsőként értesülhess új cikkeinkről!

Pótoljuk egyik tavalyi restanciánkat, a decemberi Jumanji 2 - Vár a dzsungelt. Megvan az az érzés, amikor egy gyerekkori kedvenc filmedből reboot/folytatás készül, és amikor már csak nosztalgiából is beülsz rá, végig fogod a fejed, mert a címen kívül semmit nem sikerült átmenteni az eredetiből, és a készítők jól láthatóan nem értik, mi tette sikeressé? A Jumanji 2 nem ilyen. 

Az 1995-ös Jumanji sokunk kedvence volt anno, nem véletlenül. Robin Williams szokás szerint hozza a formáját, a sztori eredeti, jól egyensúlyoznak a kaland és a vígjáték között, a karakterek szerethetők, és a mai napig nem kapcsolnám el, ha egy vasárnap délután felbukkan a tévében. A folytatás ugyan erősebben fókuszál a vígjáték-vonalra elődjénél, ám ez egyáltalán nem válik kárára, az egyedi világnak köszönhetően nem ezerszer elsütött poénokat kell végigszenvednünk. Nem kell világmegváltó mélységeket elvárnunk persze, de nem is ez a szándéka a filmnek. 

*intenzív érzelmek az eredeti film iránt*

Bár geek körökben a társasjátékok reneszánszát éljük, a készítők okosan rájöttek, hogy az eredeti táblás megoldás csak az első rész megismétléséhez vezetne, így ügyesen modernizáltak: a nyitó jelenetben a dobozban az első játékos a megszokott társas helyett egy SNES (-szerű) kazettát talál. Ezt a konzolt találják meg későbbiekben főhőseink, akik a Nulladik óra-szerű büntetésük közben szórakoznának egy sort, ám a karakterválasztó menü után hirtelen Jumanjiban találják magukat, a választott karakterként. Természetesen minden szereplő a hétköznapi habitusával teljesen ellenkező karaktert kap, így a kockából kigyúrt Indiana Jones (Dwayne "The Rock" Johnson), a visszahúzódó lányból vörös Lara Croft (Karen Gillan), az amerikaifocis kigyúrt srácból csigalassú zoológus (Kevin Hart), a szelfikirálynőből pedig Jack Black (öhh...Jack Black?) lett. Kézenfekvő? Igen. Kiszámítható? Igen. Működik? Igen!

A videojátékos környezet miatt egy amerikai kisváros utcái helyett a dzsungelben kell helyt állniuk a vadállatok és vad emberek között a szereplőknek, kihasználva új képességeiket. Ez, és a rájuk kényszerített csapatmunka lehetőséget biztosít mindenkinek, hogy leküzdje legnagyobb hibát, bátrabb és magabiztosabb, vagy éppen érzékenyebb és gondoskodóbb legyen. A már említett Nulladik óra óta semmi meglepő nincs az ilyen sztorikban, így a végkifejlet itt is a huszadik percre egyértelmű mindenki számára, közben viszont remekül szórakozunk. 

"Azt mondod, lehet jó film abból is, ha két klasszikus összegyúrásával csinálunk rebootot?" 

Nem akarok sokat írni erről a filmről, mert nem is érdemes túlragozni, könnyed, mégsem lapos és egyszerű, de mégsem agyonbutított. Két dolgot szeretnék viszont még megemlíteni: 

Egyrészt a film az egyik legtökéletesebb reprezentációja, milyen érzés videojátékosnak lenni (legalábbis amíg a remélhetőleg agyadeldobod-fantasztikus Ready Player One ki nem jön). Amikor egy egész világ sorsa nyugszik a vállaidon és fantasztikus képességekkel vágod át magad az ellenségen, nehéz abba belegondolni, hogy másnap ismét vézna, zavarodott tinédzserként mész iskolába. Felesleges a film kapcsán a videojáték-függőségről és hasonlókról beszélni, mert érezhetően nem ez volt a szándék, de maga az érzés abszolút telitalálat, unalmas NPC-kkel, újraéledéssel, elképesztő mutatványokkal együtt. 

Másodsorban az előző film előtti tisztelgést szeretném, ha innentől kezdve mindenki ebből a filmből másolná, mert pontosan így kell csinálni. Lényegében két jelenetben találkozunk a '95-ös művel. Elsőként a fentebb leírt nyitó képkockákon, ami jól köti át a régit az újhoz, ad egy ismerős támpontot, és bele is vághatunk egyből a sztoriba. Másodikként egy annyira apró utalással, hogy talán sokaknak fel sem tűnt: a pilóta eldobott félmondatában Robin Williams karakterét, Alan Parisht emlegeti. Ennyi. Semmi hosszas regélés a 20 évvel ezelőtti kalandokról, nincs beleerőltetve minden félig ismerős karakter, egy apró kikacsintás és haladunk is tovább. Példát vehetne ebből a Star Warstól kezdve rengeteg más franchise is. 

"Aztnézd, milyen szolid kis film lett ez"

Összességében, könnyű, laza, vicces film, ami sok hasonló próbálkozással ellentétben egyáltalán nem tiporja sárba az előző renoméját. Jövőre már gondolom, ezt is adja a tévé vasárnap délután, akkor sem kell majd hirtelen a távirányító után nyúlni.

Nem sok várakozással ültem be a moziba, de a filmnek sikerült azt is alulmúlnia. Nincs ezen mit szépíteni, ez egyszerűen egy szar film. És még a popcorn is annyira morzsás volt, hogy kanállal kellett volna enni. Na de kezdjük az elején. 

2002-ben kijött egy film Magyarországon, ami instant siker lett. A három főszereplő - a nőcsábász multis, a szenvedő kreatív és az útkereső csóró egyetemista - rengeteg emberben rezonált, vagy ilyenek voltunk, vagy ilyenek akartunk lenni, és mindannyian szerettünk volna az életünkbe "valami amerikát". A sztori nem világrengető, de jópofa, érdekes, a film sokszor asztalt csapkodóan röhögős, legfőképpen pedig a végtelenségig idézhető, ami általában elég megbízhatóan jelzi, hogy egy film mekkora siker a népesség körében. 

Majd halszemoptikával... 

Aztán lett egy második rész, ugyan annyira nem lett klasszikus, de abszolút nézhető volt. A zenei betétek rengeteget dobtak az egészen, Tompos Kátya Magányos csónak WIN, de úgy általában is jól eltalált, emlékezetes az egész musical-vonal, nekem bejött. Az új karakterek nagyjából rendben voltak, kivéve a külföldi táncos csajt, aki csak a szexről tudott beszélni egy széttépett és véletlenszerűen összeragasztott Coelho-könyv érzékiségével - de mondjuk Csuja Imre Balája és a már említett Tompos Kátya azért hozta a színvonalat. A végére minden banalitása ellenére olyan lett, amire egy sikeres film folytatásaként számítani lehetett.

A koreográfia sem volt semmi

A harmadik film ehhez képest szerintem azokból az ötletekből épült fel, amit az előző két részből kihagytak azzal, hogy "hát ez elég szar, Gabikám, ezt inkább vágjuk ki". Egyszerűen nem szolgál rá a Valami Amerika címre - eddig ez azt a nagyravágyást jellemezte, amivel mindenki szeretne kitörni a hétköznapokból és átélni az igazi nagymenők életét, még ha hazai környezetben is. Ehhez képest a három tesó - Szabó Győző Ákosa, Pindroch Csaba Tamása, és a Hujber Ferenc által játszott András - gyakorlatilag 20 perc alatt börtönbe kerül, amit pedig utána látunk, az a legrosszabb várakozásainkat is alulmúlja. Az összes börtönklisé egy helyen, másfél órába sűrítve, erőltetett motivációk, végletekig lebutított karakterek és fúj és jajj és ne. 

Dancsó (amellett, hogy a filmben játszott 2x5 másodperce úgy zökkent ki, mint egy fekvőrendőr kilencvennél) pontosan megmutatja, milyen fejet vág az egyszeri néző a játékidő 85%-a alatt

A főszereplőkre még visszatérünk, nézzük a többieket. Bala és Toni úgy maffiózók, ahogy soha nem lesz senki, lényegében vagy a szajré, vagy a másik meggyilkolása jár az eszükben, ebből van pár lövöldözés meg keménykedős jelenet, hoznak egy-két röhögést, de sehová nem vezetnek. Ez főleg fájó Balánál, aki az előző részben az érzelmes maffiózót sokkal jobban játszotta, itt a film elején lepasszolja a lányát, így a két dimenzióból máris dobtunk egyet, a maradék meg elég kevés. Szervét Tibor Alexe szerencsére elég keveset van a filmben, bár egy alapos verés azért kijárt volna neki, ennyiben egyetértünk a Várnai fivérekkel. Átlátszóan simlis, kiszámítható, unalmas, és nagyjából ott van, ahol Han Solo a 7. részben: már mindenkit átejtett, senki nem bízik benne, szóval ideje lenne csendben eltenni láb alól. Ónodi Eszter... öhh Eszterje (baszki, ez csak most esett le) éppen terhes, a szokásos terhes klisékkel, szüléssel a filmben. Jól hozza, nem arról van szó, egyszerűen nincs, amit eljátsszon szegény, ennél azért több karakterhez, érzelemhez és fejlődéshez szokott a művésznő - ez egyébként igaz a színészek jelentős részére. Itt lényegében annyi, hogy a film elején kismama, a végére pedig anyuka, közben meg ideges Tamás miatt. Timi (Oroszlán Szonja) a legbutább, legidegesítőbb ripacs ribanc valaha, gondolom, hogy ez volt a cél, de ilyen szintű intelligenciával a légzés és a járás is nehezen menne egyszerre neki, a celebvloggerség összes negatívumát bemutatja, lakatlan szigetre az összessel, internet és áram nélkül, hogy ne fertőzhessék a köztudatot tovább. Ez a karakter valamikor egy butácska, de sikeres, céltudatos, menő énekes/táncosnő volt, jelenleg pedig olyan, mintha egy olyan ember írta volna, akinek minden kapcsolata nőkkel egy szőkenős vicckönyv volt.

Üres tekintet, értetlen arc vs. hogy lehet valaki ennyire ostoba, hová kerültem: avagy a karakter és a mindenki más által adott konstans "óbazdmeg..." reakció

Nem vagyok se L, se G, se B, se T, se semmi egyéb, így Nagy Ervin Rezsóját nem véleményezném azon túl, hogy két lábon járó szekunder szégyen, nemi identitástól függetlenül. Stohl Buci narkós, mindenki által elfelejtett, sittes színész karaktere, Kokó ismerős sztori lehet a filmvásznon kívülről is. Szegény Scherer Péterre valaki osszon végre egy normális szerepet, többet tud az az ember annál, hogy huszonhetedszerre is eljátssza a "hétköznapi ember vagyok, de hatalmas jampinak képzelem magam, főleg ha egy jó nő is van a közelben" csávót, rohadt unalmas már. Pokorni Lia jót alakít Olgaként, a srácok ügyvédjeként, a vele kapcsolatos film végi fordulat azonban NEM, NEM, NEM, aki ezt kitalálta azt azonnal hatóságilag el kell tiltani mindennemű történetírási tevékenységtől, lehetőleg egy bevásárlólistát ne rakhasson össze soha többé egész életében. Ez a húzás valahogy átment írón, rendezőn, produceren, le lett forgatva a jelen levő színészekkel és stábbal, és senki nem mondta, hogy ez vállalhatatlan?

 Érzelmek változása a film közben, balról jobbra: gyanú, döbbenet, szégyen

A három főszereplő a legszomorúbb az egészben. A Várnai fivérekkel az égvilágon semmit nem kezdtek az első rész vége óta, mintha az azóta eltelt akárhány évben semmi nem történt volna. Ákos továbbra is nagymenő nőcsábász (bár erre szerencsére nem sok alkalma nyílik a filmben), aki küzd Timivel, pedig nyilván lenézi, milliószor átbaszták már egymást, aztán valamiért mégis látszólag hepiend lesz a vége a dolognak - amit már láttunk a második rész végén. Tamás folytatja a második részben elkezdett rinyálását a büdösváros bukása miatt, emellett idegesíti Esztert (és minket) a teszetoszáskodásával, aztán valamiért mégis hepiend, mint az első és a második rész végén. András ismét depressziós, bár most már szuicid is, szóval karakterfejlődés? Ugyanúgy csóró, ugyanúgy szerencsétlen, motiválatlan, ráadásul elvették tőle a második részben látott zenés-művészi vonalat is. A végén persze megszerzi a nőt, akit a film eleje óta nem láttunk, ráadásul a második rész végén már összejöttek egyszer rendesen, szóval... hepiend. 

Kicsit a sztoriról, szóval SPOILER, bár remélem, ezek után senki nem vágyik a film megtekintésére, főleg nem moziban. Ezen a téren sem villantottak nagyot a készítők, Várnaiék élik dolgos hétköznapjaikat (valamiért Eszter és Tamás lakásán), amikor Alex ismét előkerül, így egy kiadós verés reményében átkopogtatnak főhőseink, aztán mivel nem találják otthon, egy naptárból ellesett találkozón próbálják elcsípni, ahol belefutnak Balába, majd a szintén megjelenő Tonival folytatott agresszív véleménycsere után a teljes bagázst letartóztatja a TEK. A film nézhetősége nagyjából eddig tartott, a börtönben a srácok végigzongorázzák az összes klisét a rács mögötti életről, miközben az Alextől véletlenül lenyúlt szajré után futnak, amit mindkét maffiózó rajtuk keres, valamint az Alexre kísértetiesen hasonlító börtönigazgató kérésére a bentlakók színes stábjával próbálják előadni az előző rész sikeres musicaljét, az East-Westet. Utóbbi csak háromszor tragikusabb, mint ahogyan egy prostikkal, nőkkel és énekléssel teletűzdelt darab tehetségtelen, agyontetovált és agresszív elítéltek általi előadását éppen elképzeli az olvasó. 

Ez, csak cicanacis, agyonsminkelt Nagy Ervinnel... ha lenne képem róla, akkor se raknám be. 

A végén persze a tesók megszöknek, aztán visszamennek, aztán mégis megúsznak mindent - ezeket az eseményeket harmatos pókháló szilárdságú indokok kötik össze. Megszületik Tamásék kisbabája (az újszülött a film legjobb alakítását nyújtva a felsírással), Alexnek pedig valahogy ismét összejön a simliskedés és meglép a szajréval, annak ellenére, hogy az A4-es papírlap értelmi szintjén vegetáló Timi is kijelenti, hogy egész karrierje során csak Várnaiékat sikerült átejtenie, de őket már legalább háromszor. 

A film mindent összevetve a legrosszabb magyar filmes hagyományok ápolója. Összeszedetlen, értelmetlen, zavaros ripacskodás, élvezhetetlen, ezerszer elcsépelt kliséhalmaz, szánalmas, szomorú, szar. Az első rész ikonikus jelenetei és a második nagyszerű betétdalai után ebből a filmből csak a szégyen maradt meg bennem.

Ja, a végére még betettek pár jelenetet a stáblista alá, ahol az előző filmhez hasonlóan bizonyos részeket a filmből újrajátszanak, csak reklámot csinálnak belőle. Kijöttünk róla.