Pótoljuk egyik tavalyi restanciánkat, a decemberi Jumanji 2 - Vár a dzsungelt. Megvan az az érzés, amikor egy gyerekkori kedvenc filmedből reboot/folytatás készül, és amikor már csak nosztalgiából is beülsz rá, végig fogod a fejed, mert a címen kívül semmit nem sikerült átmenteni az eredetiből, és a készítők jól láthatóan nem értik, mi tette sikeressé? A Jumanji 2 nem ilyen. 

Az 1995-ös Jumanji sokunk kedvence volt anno, nem véletlenül. Robin Williams szokás szerint hozza a formáját, a sztori eredeti, jól egyensúlyoznak a kaland és a vígjáték között, a karakterek szerethetők, és a mai napig nem kapcsolnám el, ha egy vasárnap délután felbukkan a tévében. A folytatás ugyan erősebben fókuszál a vígjáték-vonalra elődjénél, ám ez egyáltalán nem válik kárára, az egyedi világnak köszönhetően nem ezerszer elsütött poénokat kell végigszenvednünk. Nem kell világmegváltó mélységeket elvárnunk persze, de nem is ez a szándéka a filmnek. 

*intenzív érzelmek az eredeti film iránt*

Bár geek körökben a társasjátékok reneszánszát éljük, a készítők okosan rájöttek, hogy az eredeti táblás megoldás csak az első rész megismétléséhez vezetne, így ügyesen modernizáltak: a nyitó jelenetben a dobozban az első játékos a megszokott társas helyett egy SNES (-szerű) kazettát talál. Ezt a konzolt találják meg későbbiekben főhőseink, akik a Nulladik óra-szerű büntetésük közben szórakoznának egy sort, ám a karakterválasztó menü után hirtelen Jumanjiban találják magukat, a választott karakterként. Természetesen minden szereplő a hétköznapi habitusával teljesen ellenkező karaktert kap, így a kockából kigyúrt Indiana Jones (Dwayne "The Rock" Johnson), a visszahúzódó lányból vörös Lara Croft (Karen Gillan), az amerikaifocis kigyúrt srácból csigalassú zoológus (Kevin Hart), a szelfikirálynőből pedig Jack Black (öhh...Jack Black?) lett. Kézenfekvő? Igen. Kiszámítható? Igen. Működik? Igen!

A videojátékos környezet miatt egy amerikai kisváros utcái helyett a dzsungelben kell helyt állniuk a vadállatok és vad emberek között a szereplőknek, kihasználva új képességeiket. Ez, és a rájuk kényszerített csapatmunka lehetőséget biztosít mindenkinek, hogy leküzdje legnagyobb hibát, bátrabb és magabiztosabb, vagy éppen érzékenyebb és gondoskodóbb legyen. A már említett Nulladik óra óta semmi meglepő nincs az ilyen sztorikban, így a végkifejlet itt is a huszadik percre egyértelmű mindenki számára, közben viszont remekül szórakozunk. 

"Azt mondod, lehet jó film abból is, ha két klasszikus összegyúrásával csinálunk rebootot?" 

Nem akarok sokat írni erről a filmről, mert nem is érdemes túlragozni, könnyed, mégsem lapos és egyszerű, de mégsem agyonbutított. Két dolgot szeretnék viszont még megemlíteni: 

Egyrészt a film az egyik legtökéletesebb reprezentációja, milyen érzés videojátékosnak lenni (legalábbis amíg a remélhetőleg agyadeldobod-fantasztikus Ready Player One ki nem jön). Amikor egy egész világ sorsa nyugszik a vállaidon és fantasztikus képességekkel vágod át magad az ellenségen, nehéz abba belegondolni, hogy másnap ismét vézna, zavarodott tinédzserként mész iskolába. Felesleges a film kapcsán a videojáték-függőségről és hasonlókról beszélni, mert érezhetően nem ez volt a szándék, de maga az érzés abszolút telitalálat, unalmas NPC-kkel, újraéledéssel, elképesztő mutatványokkal együtt. 

Másodsorban az előző film előtti tisztelgést szeretném, ha innentől kezdve mindenki ebből a filmből másolná, mert pontosan így kell csinálni. Lényegében két jelenetben találkozunk a '95-ös művel. Elsőként a fentebb leírt nyitó képkockákon, ami jól köti át a régit az újhoz, ad egy ismerős támpontot, és bele is vághatunk egyből a sztoriba. Másodikként egy annyira apró utalással, hogy talán sokaknak fel sem tűnt: a pilóta eldobott félmondatában Robin Williams karakterét, Alan Parisht emlegeti. Ennyi. Semmi hosszas regélés a 20 évvel ezelőtti kalandokról, nincs beleerőltetve minden félig ismerős karakter, egy apró kikacsintás és haladunk is tovább. Példát vehetne ebből a Star Warstól kezdve rengeteg más franchise is. 

"Aztnézd, milyen szolid kis film lett ez"

Összességében, könnyű, laza, vicces film, ami sok hasonló próbálkozással ellentétben egyáltalán nem tiporja sárba az előző renoméját. Jövőre már gondolom, ezt is adja a tévé vasárnap délután, akkor sem kell majd hirtelen a távirányító után nyúlni.